Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Sándor Ernő: A gyáva hős

108 — Annyira, hogy meg tudnám verni ?! — és elhárította magától ezt a feltevést. Egy összekötő árok éppen a Páczay fedezékéhez invitálta. De nem tartott arra. Tovább igyekezett a saját dekkungja felé, ahol már várja a jó meleg kávé és a nagyon jó ropogós friss pirítós. Már csak húsz lépésre volt a dekkungjától, mikor hirtelen megfordúlí. Bekanyarodott a Páczay dekkungja felé. Bekopogtatott. Nem felelt senki. Már ez is provokálás volt Megnézte a csuklóján az óráját. Háromnegyed nyolc elmúlt. Csak nem alszik még ilyenkor is a zászlós úr? — sétált benne a csodálkozás. Benn volt a fedezékben. — Jóreggelt, Páczay — szólalt meg nyájasan kedvesen. Páczay még ágyban feküdt. A hangra felült az ágyában, de a zavar, a váratlan látogatás mintegy ülőhelyzetében is hapták-állásí parancsolt a zászlósra. Roppant feszélyezettnek és kényelmetlennek érezte a szituációt. — Ruht — mondta mosolyogva a kapitány. — Parancsol, kapitány úr? — és begombolta a háióingén az egyik gombot. Geffert kapitány leült az ágy szélére, de nyomban felpattant róla. — Sag' nur Páczay, te mindég így alszol? — Hogyan, kapitány úr? — így, levetkőzve. — Igenis, kapitány úr. Most olyan csönd van, hogy mindenki ezt teszi. — Mindenki? Glaubst Du das wirklich? És most már a gúny bántó kis nyilait röpítette a zászlós idegesen rángatódzó arcába.