Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Sándor Ernő: A gyáva hős

109 — Én például, schlaf auch nicht so. Végigment párszor a dekkungban. Páczay zászlós nem tudta megoldani a kellemetlen szituációt. Dühöngött magában, hogy mért nem gondoskodott jó lakatról. — Tetszik valamit parancsolni, kapitány úr — kérdezte bátortalanúl csengő hangján. Geffert kapitány mintha nem is hallotta volna a zászlós kérdését, szúrós szemmel roppant szigorúan nénett a zászlósra: — Nem gondolja zászlós úr, hogy ez kissé... hogy is mondjam, kissé... sonderbar?... A zászlós nem felelt. — Kissé nagyon is ... wie sagt man das nur sonderbar? Igen, igen, furcsa. Ez a kényelem. Ez a civilgusztus. Hálóingben. Sonderbar. Fel és alá járkált. Páczay zászlós még mindig azt hitte, hogy tréfál a kapitány. — Hatvan lépésre vom Feinde levetkőzöl aludni Î Csönd, várakozó idegesítő csönd lapult közéjük. Geffert kapitány leült. — De én nem is ezért jöttem. Wissen Sie Páczay dieser Orrondi ... — Igenis, Orrondi, — Ismételte Páczay és a magázás dacára, akaratlanúl is felderűit az arca. — Biztosan valami humoros jön most — repült át a zászlós agyán. Mert Orrondi olyan mulatságos figura volt, hogy vele kapcsolatban úgysem adódhat elő semmi komoly, szigorú vagy kellemetlen dolog. — Wissen Sie Páczay, dieser Orrondi azt mondta nekem, hogy az éccaka nem volt vele Aufführer. Páczay csak most törülte ki az álmot a szeméből. — Aufführer? — kérdezte élénken. — Igen, Aufführer.