Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Rácz Pál: A bocskor

103 Befordultunk a szép cngol parkba, elébünk tárult a grófi kastély a dombon. Hát ez sem volt a régi tündéri kastély, de szép volt még mindig. A park is gyönyörű. Milyen jó, hogy a fákban nem lehet csalódni, mert azok egyformán terebélyesek mindenütt. A grófi kertben különösen szép évszázados fák vannak. jó messzire mentünk be a hölggyel a széles, kanyargós, jól ápolt utakon. Nyugodt voltam és kesergő, nem éreztem, hogy társaságban vagyok. Multam, gyerekkorom a dús lombok között lebegett, a párázó alkonyatban. Zavartalanúl ült bennem és lombosodott szét a fájdalom. A mulasztás fájdalma, az elvesztett idő fájdalma. Éreztem, hogy megszöktem az élet elől, megszöktettek az élet elől, amibe nem tudtam belenőni, ahogy belenőnek a fiatal cserjék itt az út szélén, a százados, nyugalmas, elégedett fák árnyékában. Tizenegy éves voltam, hogy elkerültem innen és a serdülés, a felnövés, az érés idegenben, hidegben, didergésben ment végbe. A kövér, meleg füvet néztem a parkban és a távoli város szürke, hideg, fagyos parkja jutott eszembe, ahol felnőttem és ekkor tudtam, hogy mit szenvedtem. De a fájdalom terebélyesedett, éreztem, hogy már oldódna, csak neki kellene futni egy kicsit a távoli vadaskertnek, amely lehúzódik a Bakonyig. A hölgy keze, könnyű galamb, a vállamra szállt. Néhány percig még így mentünk, de aztán tudtam, hogy mi a teendőm. Egy fa alá értünk, megfogtam a hölgy kezét, óvatosan a vállát, a nyakát, a fejét. Nem ellenkekezett. A szája kitárúlt az első engedelmes csókra. Nem az én örömöm volt. Az én örömöm ekkor a a fájdalom volt, amely a terebélyes fák és a napsütötte város fölött lebegett.