Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Rácz Pál: A bocskor

100 folyosón, akik elém szaladnak, megkérdik, kit keresek. Benéztem a kulcslyukon. Aztán nem nyomtam le a kilincset. Amit láttam, sivár volt és kegyetlen. Szomorú kis udvar, vacak kis udvar, a düledező háísókapu, amelybe valamikor célbalőttünk flóbertpisztollyal, alig húszlépésnyire van, sárga, piszkos, düledező kapu, az egész udvar kicsiny, macskaköves, közepén horpadt csatornával, félrefordult vízvezetéki kút a közepén, amely körűi csaták folytak valamikor. Minek? Nem nyomtam le a kilincset. Hátat fordítottam a szülői háznak, amelyből megszöktem, ahelyett, hogy kinőttem volna belőle. A gyerekkort békében kell hagyni. A gyerekkorból nem lehet valóságot csinálni. Megkeresem a nagyapámat. Megkérdeztem az első embertől, akivel szembetalálkoztam. — Nem tudja hol lakik F. }., a marhakereskedő? — Hogyne tudnám! Sajnos, nincs időm elkísérni magát. Bírósági tárgyalásra megyek... Bepereltek, mert nem tudtam fizetni. De magát ez nem érdekli. Várjon csak. Hé! Odaintett egy rosszúl öltözött fiatalembert. — Elkíséri ezt az urat a F. J. úrhoz. A marhakereskedőhöz, tudja. A Bástya-utcába. Tudja? A fiatalember röstelte a sok magyarázatot. — Hogyne tudnám! Tessék csak jönni! — Köszönöm, eltalálok magam is. Az első ember: — Tessék csak vele menni, elkíséri ő szívesen. — Persze. Nagyapámat nem találtam otthon. A lakásadó asszonynak meghagytam, hol találhat meg. Ebédután eljött nagyapám a hölgy rokonaihoz, akiknél ebédeltem. Kis töpörödött ember, le kellett rá néznem. Valamikor a botja karpójára akasztott piros kendőben hozta a friss gyümölcsöt, a kalarábéí, a sárgarépát. Friss