Jócsik Lajos: Hazatérés, Tájékozódás (Pécs. Janus Pannonius Társaság, [1942])

A tettek színhelyén - 4 Az Ipoly hídján

72 a falu feltörő erejének iskolás bizonyítéka, a paraszti őserő szimbóluma, megőrült és öngyilkosságot követett el. Őrültségének és tettének oka ismeretlen, mondja a gyászjelentés. A halálhír óta nem tudom hányadszor jelenik meg előttem az utolsó találkozásnak emléke. Már vagy félesztendeje lehettem Pesten és tanulmányaim jelentek meg a fővárosi folyóiratokban. P. Ferenc felkeresett, reggel korán érkezett, s még ágyban talált szállásomon, bátyám lakásán, ahol ingyen tartottak, amíg valahogyan elhelyezkedtem — Azonnal gyere velem, vidékre kell jönnöd, mi akarsz itt lenni, tanulmányírója valamely folyóiratnak? S különben nem szégyelled magad ebben a környezetben? Ferenc körülnézett a lakásban, mely mérsékelt polgári kényelemmel volt berendezve, gőzfűtés sziszegett az ablak alatt és perzsaszőnyeg volt az ágyam előtt. Ferenc az ágyam végénél állott s dühében az ágyamat is felemelte és visszaejtette. Olyan volt, mint King-kong vad fia abban a pillanatban, ellenkezni nem mertem, csak estig gondolkodási időt kértem. Este a Modern-kávéház terraszán találkoztunk. Ekkor közöltem: — Ferenc, én Pesten maradok, nem megyek veled vidékre szövetkezeteket szervezni. Azonnal fizetett, kezetnyujtott s nem láttam őt többé. A halálhír rettenetesen megdöbbentett Azóta is bajlódom, hogy a halál titkát magamnak megmagyarázzam. Ferenc mindig a kiegyensúlyozottság példaképe volt, hogy őrülhetett meg, és hogyan követhetett el öngyilkosságot? Amikor a brünni diákévek alatt Szabó Dezső modorában előadásokat tartottunk a nép felemeléséről, Ferenc volt a példakép és bizonyíték a népben rejtőző nagyszerűségek eleven bizonyítéka. A vita hevében gyakran mondottuk: „Nézzétek P. Ferencet és a többi P. Ferenceket." S most halálának híre jobban kiforgat egykori hiteimből, mint az, hogy minden ifjúságunk álmai ellen történt a világban azóta. Beszéltem közös ismerőseimmel, leveleztem olyanokkal, akik utolsó napjaiban együtt voltak vele, a magam érdeklődésén túl egész nemzedékem számára kerestem a magyarázatot. P. Ferenc az egyik Ipolymenti faluból származott. Családja évtizedeken keresztül bírókat adott a falunak. Azokból a bíródinasztiákból származott, amelyek a falut olyan, csak nagyobb közösségnek tartják, mint családjukat. Ferencet továbbtanulásra a komáromi gimnáziumba küldték, ahol mindvégig becsületesen és rangosan megállta a helyét. Amikor az egyetemen találkoztam vele, akkor már olyan Böjté János-féle állapotban voit, csak reálisabban nézte a nép dolgait, líra nélkül és józanul. Apáról és anyáról már nem lehetett volna nagyobb elragadtatással beszélni, ahogyan ő tudott szüleiről szólni. Ugyanígy beszélt a faluról is olyan nagy rajongással, mintha az ipolymenti T. nem származási helye, hanem valami titkos szekta lett volna. Ilyenkor néha azt mondta „Az elsodort falu? A falu nem olyan, vagy nemcsak olyan." Elbeszéléseiből úgy éreztem, hogy számára nem jelentett semmiféle nagyobb változást, amikor a faluból a komáromi gimnáziumba és a kisváros környezetébe lépett. A kisváros éppen úgy fogta őt körül közösségi életével, mint a falu. Az osztálytársak s a középiskolás mozgalmak a falusi közösségi élmény más formái voltak. A falu után Ferenc a kisvárosban is megtalálta és meg is állta közösségi helyét. Az egyetemi városokban azonnal a népi mozgalmakhoz csatlakozott, ide hajtotta közösségi igénye olyan érzékkel, mint amilyen titkos érzék hajtja a vadmadarakat a távoli erdők és nádasok felé. Egyszerűen nem tudott ellenní társak, igaz barátok és bajtársak nélkül, képtelen volt a társtalanságra és az egyedülmaradásra. Mint Jánosvitéznek, neki is volt mindig legalább egy Bagója, vagy ő állt Bagónak valaki körül, de egyedül nem maradt soha.