Jócsik Lajos: Hazatérés, Tájékozódás (Pécs. Janus Pannonius Társaság, [1942])

A tettek színhelyén - 4 Az Ipoly hídján

71 Aztán rohantunk megtudni, mi a helyzet a munkásság frontján? Az érsekújvári munkásság csendben vagy nyíltan, állandó harcát vívta a bejött szláv nagyipari hódítókkal. A hódítók a munkás testét és lelkét követelték, a harc nemcsak béreikért folyt, hanem a nyelvért és a kultúráért is, mert például elrendelték hogy a munkásoknak a gyárban csak csehül vagy szlovákul szabad beszélniök és csak szláv iskolába iratniok a munkásgyerekeket. A munkások csoportjait spiclik kísérték a munka után, hogy jelentsék titkos gondolataikat s azt, ha egymás között a gyáron kívül magyarul beszéltek. Oly friss és oly reményes volt azért minden. A csoportok úgy kezdtek egymásba kapaszkodni a kisebbségen belül, mint a fogaskerekek. Az öregek szerepe olyan volt, mint a fékeké, amikor túl nagy lendületet vett a fiatalság rohanó szekere. Csakhamar példa lett a város az egész kisebbség számára, amolyan szellemi fürdőváros, ahol minden gondolkodó kisebbségi magyarnak illett pár napot üdülni és fürdőzni minden esztendőben. Az ember nem érezte a magánosság szomorúságát sohasem ebben a városban, de az egész Felvidéken sem. Mindenütt társak fogadták, társak és eszmék. Életünknek valóban tere volt a Felvidék a szó legszebb minőségű jelentése szerint. S úgy éltünk ebben a térben, mint „hal a vízben", még a ragadozók ellen is öröm volt védekezni. A kiszolgáltatottság a nagy halaknak élni és védekezni tanította a kis halakat a veszélyes élet szépségeire tanította őket, vidámságra, kiegyensúlyozottságra és életkedvre. „Vitézek mi lehet — E széles föld felett — Szebb dolog a végeknél?" — dalolta már Balassi Bálint is vagy négyszáz év előtt ezen a földön. Budapestről az északi végekre hazatérni már a szépséges táj miatt is rendkívüli élvezet. A vasút Esztergomig vagy Párkányig az ország legszebb völgyében fut Baloldalt a Duna megnyugtató méltósággal aztán változatos hegyek és völgyek a folyóval párhuzamosan vagy reá merőlegesen s jobboldalt is hegyek és völgyek, sok helyen olyan meredek torlaszok torpannak a parton, hogy a vasút alig bír utat törni magának. A völgy tágas és távlatos, a szem részeg örömmel szálldos csúcsrólcsúcsra, a lélek fiçom, romantikus hangulatot bocsát magából, amint feltűnik Visegrád, a Marosok érintésével a marosi bor tüzére emlékezünk s amint Esztergommal a völgy is, a Duna is kiszélesedik s északnyugati irányban a víz a horizonttal ölelkezik, a lelket már nemes vágyakozás érzése ejti meg. Ha százszor keresztül utaztál ezen a völgyön, az utat százegyedszer is az ablaknál álldogálod végig. Amikor Párkánynál befordul a vasút a Kisalföldre, az Esztergomi bazilika elnémít, bűnbánatot érzel s vágyakozol a megtisztulás után. 4. Az Ipoly hídján. Két esztendeje mindig vértódulással dobban a szívem, amint a vonat Vácon túl keresztűlfut az Ipoly hídján. Már nem tudom, hányadszor mentem keresztül ezen a hídon, de mindannyiszor idegesen kutatom a kis folyót s nem lepne meg, ha saját magamat látnám meg ott, amint reáborulva a hullámokra, felfújva és felpuffasztva sodor a víz. Két esztendővel ezelőtt ért a hír, hogy egyik barátom és bajtársam, az egyetemi évek alatt Brünnben lakótársam s a hasonlítás folytán szinte a tévesztésig én magam, P. Ferenc gépészmérnök, paraszti származású,