Jócsik Lajos: Hazatérés, Tájékozódás (Pécs. Janus Pannonius Társaság, [1942])
A tettek színhelyén - 2 utólszor északról
69 de átengedett. A gép szinte ugrott egyet velünk örömünkben s a motor zúgása csakhamar elcsalta tőlünk izgalmunkat, amit könnyű szívvel adtunk oda neki. A táj és az utazás minden részlete és mozzanata egyszerre élni kezdett. Egy nappal előbb más nem érdekelt, mint a továbbjutás, de akkor már emlékezni is tudtunk a részletekre és rezzenetekre, melyeket az a vidék őrizett életünkből. Ni, amott jobb oldalt a táj peremén SókSzelőce két tornyával a fák felett! A fák a Vág ágyát kísérik. Lágy, lisztes homok van ott a folyó ágyában, néhány esztendeje 15 szegény munkásgyereknek tábort csináltunk ott, két hétre terveztük a nyaralást a finom parton. Sátrakban laktunk, úsztunk, csónakáztunk s abból éltünk, amit a faluban összeadtak nekünk. Egy hajnalon rúgásra ébredek a sátorban, csendőr áll felettem, s amint kimásztam a ponyvalakásból, látom, hogy a tábor, három sátor összesen, körül van kerítve. 25 csendőr fogja körül, szuronyos puskáikat a kezükben tartják. Minden kistfverekre, akik között a legfiatalabbak négy évesek s a legidősebbek ötödikes elemisták voltak, másfél csendőr jutott, szinte szégyenkeztem. Az egész tábor gyerekestől felfért egy szekérre, amikor feloszlatták, s haza kellett menni. De ezzel még nem fejeződött be a táborozás, illetőleg a táborozás ügye, mert eljárás lett belőle. Az elemista gyerekeket a csendőrök az iskola padjaiból szedték elő és vallatták, aztán meg a vizsgálóbíró vezetett nyomozást ellenük. Elmaradt oldalt a táj peremén Sók-Szelőce két tornya, az emlékek is elfeküdtek újra. Most már a mi, messzire ellátszó sárga nagytornyunk szaladt felénk hatvankilométeres sebességgel. Készülni kellett hát a boldog percre, mellyel nemsokára találkozunk. A lélek akkor gyorsan még vizsgálatot tartott maga felett, mert tisztán és bátran akarta fogadni azt a pillanatot. Sok hiábavalóság ér majd véget és sok lehetőség kezdődik. Hátratekintve csak a nagyobb mozzanatok számbavételére maradt idő. A torony mellett az iskola épülete látszott ki még a határra, mely nyolc esztendeig melengetett, hogy koriolánuszi daccal hagyjuk el Európa fővárosa és első egyeteme kedvéért. Onnan a szegénység gyorsan hazaűzött s akkor Brünn, Prága és Pozsony vetélkedett értünk ezzel a kisvárossal Brünnben benne volt minden morva kopárság és ridegség, Páris melegsége után dideregtem benne, Pozsonyban harcos éveim teltek s ezért én a bátorság városának neveztem s mindig szerettem. Prágába a kenyérgond űzött. A prágai rádiónál magyar szövegeket javítgattam, fülem érzékenyebben mozdult a magyar szóra az idegen környezetben, örömmel gyomláltam a kéziratokban s így benső kapcsolatban voltam a társakkal, felvidéki szellemiekkel, írásaikon keresztül tartottam a kapcsolatot velük. Örültem, ha tisztábban csendült és szállt a szó az éteren s ha kisalföldi fiúkkal mondathattam a szövegeket. Egyetlen kedves emlék maradt meg rádiós napjaimból s azt a temető idézte fel, amely mellett elszaladtunk az országúton. Régebben nem voltam otthon s csak levelekkel pótoltam az érintkezést a hazaiakkal. Anyám egyszer egy délután sírokat látogatott a temetőben s a szétszórt családra gondolt, egyik fia Budapesten, a másik Prágában, s egy gyermeke itt porlad a földben- Milyen messze vannak, hogyan kiröpültek! S ebben a pillanatban valaki hangszórós rádiót kapcsolt be, éppen akkor, amikor én beszéltem. A hangom szaladt szegényhez legalább, amikor magam nem rohanhattam, amit annyiszor megtettem, menekülvén északról a kisvárosba, pihenni s feloldódni a családban, amelyre mindig számítani lehetett. Most már vége lesz a rohanásoknak északról, ez az utolsó menekülés, mely beleszalad a nagy pillanatba. Milyen volt a megérkezés? Az öröm egy darabban az égből pottyant le s ma is nehezen tudom apróra váltani. Álltunk és könnyeztünk a kapuban. A sírásban a nők, anyám és nővérem vezettek. Apám nem lágyult el
