Jócsik Lajos: Hazatérés, Tájékozódás (Pécs. Janus Pannonius Társaság, [1942])

Hazatérés - 1 Új élet kapujában

HAZATÉRÉS. i. Üj élet kapujában. Most már bizonyosan tudom, hogy nemzedékemnek nincs oka semmit a sors szemére vetni. Mert a sors úgy elrendezte az én nemzedékem életét, hogy eseményekkel is megzsúfolta éveit, de ugyanakkor mindent nagy bőlcseséggel el is rendezett. Alig lehettünk négyévesek, amikor kitört a háború, s kilencévesek, amikor befejeződött. Az öt kemény esztendő már csak elmosódó gyermekbenyomások formájában él emlékezetünkben. A zsenge korban aztán a kisebbségi helyzet köszöntött ránk, de a kegyes sors csak húsz esztendeig hagyott bennünket ebben a

z életben, a harmincadik esztendőnk határán kihozott bennünket onnan, éppen jókor ahhoz, hogy új életet kezdhessünk. Kegyes volt ebben irányunkban a mi sorsunk, mert mit is kezdhetnénk most életünkkel, ha negyven, vagy ötven esztendővel vállainkon, melyek közül a kisebbségben eltöltött évek majdnem kivétel nélkül duplán számítanak, új élet elkezdése előtt állanánk? Azt hiszem, éppen a harminc az a korhatár, amikor még új életet lehet kezdeni. S a napi események reánkbocsátásában is milyen nagy és ügyes rendezőnek bizonyult a mi sorsunk. Az új élet elé mindenkit érdeme szerint eresztett. Ugy rendelte, hogy mindenkinek számot kell adnia arról, amit eddig tett, vagy amit elmulasztott megtenni. Eképpen már szinte felsőbbrendű intézkedésnek, szinte rendelésnek látom, amikor a Felvidék visszacsatolása után elrendelték az igazolásokat, mindenkit felszólítottak cselekedetei előadására s a motivációk megmagyarázására. Volt abban valami nagyszerű, amikor mindenkinek, az egymillió magyarnak csak szinte a curriculum vitae-je leadása után, megtisztulva lehetett az új élet kapuja alatt általmenni. Az én nemzedékem is leadta a maga curriculum vitaejét, ki egyszerűbb, ki regényesebb körülmények között. Az én esetem a következő volt. Ugy történt, hogy egy novemberi vasárnapon — a visszacsatolás második hetében lehetett —, éppen a városból jövök haza, amikor egy köpcös úrral akadtam össze, éppen a kapunk előtt. A köpcös éppen engem keresett s üzenetet hozott bátyámtól Budapestről, ő vagy tizenőt esztendővel ezelőtt ment fel a műegyetemre s tanulmányai végeztével is ott telepedett meg. A megszállás utolsó négy esztendejében azonban nem jöhetett haza, nem is írhatott reánk való tekintettel, csak néha válthattunk üzenetet közös ismerőseink utján. A forgalom még korlátozva volt a Felvidék és az anyaország között, teljesen valószínűnek tűnt hát, hogy a köpcös valóban testvéri üzenetet akart továbbítani. Csak akkor tűnt gyanúsnak a testes Merkur vállalkozása, amikor előadta, testvérem arra szólít fel, kezdjek politikai munkába addig is, amíg személyesen találkoz-