Matolay Géza (szerk.): Felvidékünk – honvédségünk Trianontól-Kassáig. Történelmi eseménysorozat képekkel (Budapest, Vitézi Rend Zrinyi Csoportja, 1939)

Beregszász, Munkács,Ungvár (Zathureczky Gyula)

válaszolni, pedig milyen jó is lenne tudni, hogy mit csinál Feri bácsi Hajdúsámsonban, Tercsi néni Nyíregyházán, vagy éppen a Jancsi gyerek, aki húsz évvel ezelőtt megugrott a csehek elől és most már három gyermek édesapja Mohácson. Megértettem ezeket az egyszerű embereket, akik azt hitték, hogy a magyar honvédek mindent magukkal hoznak, szabadságot, boldogságot és hírt a Feri bácsiról, Tercsi néniről és a Jancsi gyerekről is. Oh az öröm olyan egyszerű és nincsenek benne határok és elválasztó falak. Ezért szerették volna ezek az emberek egyszerre mindazt magukhoz ölelni, ami számukra Magyarország húsz keserves esztendőn keresztül volt. De azért nem neheztelnek, hanem eleven szavakkal mesélnek az elmúlt hetek fojtó hangulatáról, a rémhírekről és a fosztogatásokról, a rémuralomról és ostromállapotról, a csehek páni félelméről és állandó lövöldözéséről. És elvezetnek az országos kórházhoz is, amelyet a kivonuló csehek teljesen kifosztottak. A kórházban kedves fiatal orvosnő fogad, hozzá csatlakozik egyik kollégája is. Sorra megmutogatnak mindent. Hatalmas, pazar épület a kórház, de most csak a földszinten vannak betegek. Egymás hegyén-hátán állanak az ágyak. Hatszáz beteget szélnek kellett ereszteni, mert a cseh kórházigazgató mindent elvitetett. Elvitték az ágyakat, a matrácokat, az orvosságokat, a műszereket, az értékes röntgen-készülékeket, el az ólomajtókat, sőt még a különleges anyagból készült falat is ki akarták törni. Csak nagynehezen sikerült annyi műszert megmenteni, hogy egyszerűbb műtéteket végre tudnak hajtani. Egy műtőterem annyira, amennyire épségben maradt, de a fertőtlenítő készüléket szétbontották, a fűtőberendezés csöveit megszakították, úgy, hogy két emelet beázott. Kicsavarták a falból a fogastartó szögeket, leszerelték a villanylámpákat és kapcsolókat. Elvitték a lépcsőházi pálmákat és a kertből kiásták az értékesebb dísznövényeket. Pedig a kórház országos kórház volt, ami annyit jelent, hogy Kárpátalja népének és elsősorban Beregszász, Ungvár és Munkács adófizetőinek filléreiből építették és szerelték fel. A bécsi megállapodáson, amely a területek és javak sértetlen átadását kötötte ki, súlyos sérelem esett. Megdöbbentett az első találkozás ezzel a szívtelen mohósággal, amely nem vette tekintetbe azt, hogy százak és százak maradnak orvosi segítség, gyógyszer és műtéti beavatkozás lehetősége nélkül. Később lassan megszoktam ezt is és amikor az ungvári Országos Hivatal kifosztott palotáját láttam, már szinte azt mondtam, hogy jobban is szétrombolhattak volna mindent. De itt, az első visszatért városban, amit láttam, megdöbbentett a mód, ahogy a csehek „eleget tettek" annak a rendelkezésnek, amelyet a maguk jószántából fogadtak el. Az utcákon még a késő délutáni órákban is hullámzott a tömeg. Sokszínű, sokrétű nép. A magyaron kívül sok ruszin, tót, orosz, jiddis szó üti meg fülemet. Igen, a zsidók! Bartha Miklós „kazár"-jai itt tolongtak a beregszászi utcán, csoportokba verődve, kaftánosan, pajeszesen, hernyókalapban. Nem ... ezek nem a pesti zsidók. Belőlük majd csak később lesz az. Megvannak a meghatározott állomásaik. Nyíregyháza—Kisvárda—Dob-utca. Rettenetesen szegényeknek látszanak, de úgy mondják az emberek, hogy - 175 —