Matolay Géza (szerk.): Felvidékünk – honvédségünk Trianontól-Kassáig. Történelmi eseménysorozat képekkel (Budapest, Vitézi Rend Zrinyi Csoportja, 1939)

Beregszász, Munkács,Ungvár (Zathureczky Gyula)

lyen nagyszerű, milyen fenségesen erős volt itt Királyhelmecen azon a vasárnapi délelőttön a magyar paraszt, a Bodrogköz népe, Thököli, Rákóczi, Esze Tamás, Vak Bottyán vitézeinek késő unokái. Hányan, de hányan voltak közülük felkelők, vállalva és kockáztatva mindent. És most itt állanak szorosan egymás mellett és méltóságteljesen tiszta lélekkel éltetik azt a meg' nagyobbodott Magyarországot, amely megnagyobbodását elsősorban nékik köszönheti. És szótlanul tűrik a kokárdás rendezők lökdösését és kiáltozását. Rendezőkét, akik közül néhányan talán csak tegnap vágatták le ama bizonyos fürtöt a fülük mellől, akiknek ajkán, ha összekerültek, felhabzott a jiddisch és ha meglátták a karomon a sajtókarszalagot, tüntetve éltették Magyarországot. És néztek rám szótlanul a királyhelmeci magyarok, hogy mit szólok mindehhez. De hazagondoltam a magam népére, amely budai Nagy Antal népe és amelyről tudom, hogy éppen úgy tartozik a boltosnak, mint a királyhelmeci. Szegény, esett magyar nép, mikor leszel végre a magad ura? Mikor lehetsz az, aki vagy: úr, napfia, magyar? Ünnepi arccal ünnepelt a királyhelmeci nép és röviden válaszolgatott, ha kérdeztem valamit tőlük. — Szenvedtetek? — Szenvedtünk! Kifosztottak? — Ki! Megvertek? — Meg! Vártatok? — Vártunk! Többet nem mondott a magyar paraszt. De lám, jönnek másféle emberek felém. Bata-cipőben és olcsó városi ruhában. Jön Királyhelmec nagy „mártírja". Szorongatja a kezem. A nevét nem tudtam megjegyezni. „Rendezők" állják körül és bizonykodnak mellette. — Én szenvedtem itt a legtöbbet! ? ? ? 1 — Tavaly kidobott az a gazember járásbíró az állásombóll — Csak tavaly? — Igenis! Tizenkilenc éven át szolgáltam becsülettel. — És miért dobta ki? — Mert magyar vagyok!! — Úgy van, kérem szépen — tódítják a „rendezők". — Meg mert mindég részeg vót, — jegyzi meg egy suttyó legény mellettem. — Soha nem is vót magyar. Aszondta, csehszlovák. A „mártír" eltűnik és az idősebbek rosszalóan néznek a szószátyár íegénykére. Nem illik kiadni a falu szégyenét pesti urak előtt. El is resteli magát és arrébb kotródik. Bizony ilyen darabkái is vannak a kisebbségi életnek. Az utolsó szónoklat is elhangzik a templom előtt. A fehérruhás, pruszlikos, pártás kislányok ajkán felcsendül a Himnusz. Átveszik a fiúk, az asszonyok és át a falu férfinépe. Egy kisfiú kihajol a templomtorony ablakán és az égnek tárja a karjait. Amikor a Himnusz után megint felharsan az éljen, ott, ég és föld között, távol mindentől és mindenkitől nem tud mit csinálni, kiáltoz és fékezhetetlen boldogságában két ököllel veri a fejét. Az ünnep végetért. Asszonyok futnak a házak felé és friss, fonott kalácsot hoznak. Semmi egyebük nincsen. Ugy lopták félre a kevéske lisztet, - 173 —