Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Sziklay Ferenc: Nem lehet az Istentől bort lopni!

Nem lehet az Istentől bort lopni! Iría : Sziklay Ferenc Gyuri bácsi tempósan kapálta a tőkék alját. Omlott a kemény hant a fényes kapa nyomán, acélja muzsikált, ha egy-egy eltévedt kavicson — ahogy ő mondta: „gilisztacsonton" — vetett szikrát. — Olyan ez a főd, mint a vetett vályog — állapította meg minden vers végin, — „ortó" kellenék ennek, nem kapa. Nem is tudom, nem lenne-e jobb megvárni az esőt. — Mert hogy arra a melegszélen egy fdhőgombolyag ütötte föl a fejét, az meg esőt jelent. Meg is pihent, inge ujjával megtörülgette verejtékes homlokát, de aztán csak nekilátott újra, ha már itt van. — Ha jön, akkor is jobb, ha megakad a göröngyön s beivódik a szomjas fődbe, mintha lefut simán a lankán s másnapra csak olyan szikkadt a szőlőalja, mintha sohase látott vén' esőt. — így fűzögette a gondolatait, evvel hessegette magától elf ele az ördög szándékát, aki lustaságra akarta rávenni. Ha a vállalt szőlőt, a városi úrét bekapálta rendben, az ő saját kis tagjára se mondhassa senki, hogy e meg paraszt szőlő, meglátszik rajta! Azért nem nagyon sietett, biztosra számolt az esővel. Legalább a holnapra maradt felemunkája menjen majd vígabban. Közbe-közbe figyelte a felhőt, csak hogy nem hívta: hadd csurgasson egy kicsi áldást ide. Titokban azonban azért is, hogy legyen ürügye abbahagyni a kegyetlenül nehéz munkát, minden szent elhatározása mellett is. No, jött az eső hivatian isi A végin Gyuri bácsi maga is kezdte megbánni, hogy úgy reááhítozott, mert bizony a felleg hova-tovább nem jót ígért, ahogy belenőtt az ég kékjébe. Haragos volt, fekete, csak a szélit szegte valami vakító fehér ragyogás. — Csak nem jeget hoz az Istenverte? — aggaskodott Gyuri bácsi s a tavalye'őtt való nagy jégverés zökkent az eszébe, amikor május derekán úgy pocsékká verte a zegernye a határt, hogy még tavaly is megérezte a szőlő a nagy táncot! Ezidén tudná megpótolni mind a kct esztendő mulasztását. Meg bizony! Olyan mindegyik vessző, mint maga az élet s úgy lóg rajta a temérdek fürt, mint úri karácsonyfán az encsem-bencsem. — No, már itt is a szele! — állapította meg az öreg ijedten, — hogy az méndörgős ménkű üssön beléje! — Ha csak az kell! — Mintha ezt felelné az ég, mert vakító villáin hasít át a fekete borulaton s rá olyan égzengés csattan, hogy még Gyuri bácsi is beléreszkct, pedig ö sok vihart látott életiben! Jön 15