Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Jankovics Marcell: Hangok a távolból

való ideje. Berohantam az ebédlőterembe és pár pillanat múlva hoztam Magyarít, a zömök, őszülő, a kedves cigányprímást, az ő csodálatos, ezerszavú, sirató és gyújtó, nyugtató és lázító hegedűjével. A magyar cigány sohasem kérdez, mindent megért és mindenkor velünk van, ujjongó vagy jajduló órákban. Az „angol" nem értett semmit, de nem ment kezet mosni, nem gyújtott pipára, hanem jött velünk, miként az árnyék. Nem értett semmit, talán furcsának tartott sokat, csak azt látta, hogy igen komolyak lettünk. Jött velünk elmaradthatatlanul. Hiszen tanulmányozni akarta Közép-Európát, a magyar világot, ennek a magyar világnak igazságát vagy bluf f j ét. Tényeket akart megismerni, A boy jelentette: Kérem, Kolozsvár! 27—33. Első fülke, balra ... György rohant és fölkapta a kagylót. — Te vagy, Sándor? — Igen. — Itt György, a te hűséges Györgyöd. Ebben a pillanatban érkeztünk. Megkaptam leveledet. Ide hallgass! " — OdaLuszkolta Magyaryt a kagylóhoz és fülébe fütyült valami régi szép melódiát. A cigányprímás ráhajolt a feléje tartott kagylóra, hogy majdnem odaértek a húrok. Utolérhetetlen gyöngédséggel, végefogyhatatlan édességgel rezgett a dal bele a kagylóba: Te vagy, te vagy barna kis lány Szemem, lelkem fénye, Te vagy mind a két életem Egyetlen reménye ... Ahogy a nyirettyű elábrándozta a dalt a parányi hangfogóba, hogy onnan a világot átfogó erő elreppentse 300 kilométernyire, abba az árva szobába, abba az árva szívbe, György újra fölkapta a kagylót, beleparancsolta: — Még három percet, még hatot, még tizenötöt kerek! — és belebúgta, mintha vadgerle búgását utánozná: — Sándor, hallod? Ugy-e hallod és hallgatod! — Majd odasúgta Magyarinak: — A Rákóczi-nótát, a Csinom Palkót! Vörösbort ittam az este! a Hiszekegyet'! — Mindent, mit odaát nem szabad vagy nem lehet már hallani ... A prímás bánatos mosollyal húzta — bele a telefonkagylóba — áhítatosan, mintha istentiszteletre muzsikálna... Mikor elremegett az utolsó hegedűszó, György újra hallgatózott. Arca kiderült. — Sándor, köszönöm! Ugy-e maradsz! Igen? Az élet még szívesen lát! György lecsapta a telefonkagylót az akasztóra és pár pillanatig mereven nézett erre a kis csodaeszközre. A zömök prímás hóna alá fogta hegedűjét és nyirettyűjét lehajtva lassan visszaballagott az étterembe, egy szó kérdés nélkül, mert a magyar cigánynak sohasem 11