Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Keszeli Ferenc: Elnapolt holnapok

dani, hogy szép ez az ablak, jó ez az ablak, mert átlátszó ez az ablak, ők pedig be akarják bizonyítani, hogy az az ablak egyáltalán nem átlátszó, én meg ordítani kezdek, ők meg a kollektiv humanizmus pózában nagylelkűen lecsöndesítemek azzal, hogy rám hagyják, átlátszó az ablak. Ez neked semmi? — Hülye! — Te szereted őket, ők is téged, és ez így van rendjén, ebben nem találok semmi kivetnivalót, nincs is ellene kifogásom, hogy ha évente háromszor elindulsz, menj is el, természetesen, nélkülem. Különben is mindketten tudjuk, nem is leplezzük, hogy másfajta embereket szeretünk igazán, és ezek a másfajta emberek sokkal többen vannak, mint ők öten. — Te még nem próbáltad, és nem kényszeríthetted rám soha az akaratodat? — De igen — válaszolta a férfi természetes hangon. Később embertelenül igazságtalanok, kegyetlenek voltak egymáshoz, és kölcsönös tettlegességre is sor került, már amennyire ez férfi és nő között kölcsönös lehet. Mindezt negyedórás üvöltözés, ordítozás kísérte. Közben a szomszédasszony, feltehetően komoly fontolgatás után, merő szolidaritásból a nyilvánvalóan gyöngébb nő iránt, becsöngetett lakásuk ajtaján. Mert mindent hallott, s ki tudja, hátha szörnyűbbnek képzelte az eseményeket a drasztikus valóságnál. Egy hosszút és egy rövidet csöngetett. A férfi nyitott ajtót. A szomszédasszony ijedten, habogva, vörösen állt ott, és látszott rajta, mélyen megbánta már, hogy becsöngetett. — Nem tudnának kölcsönözni egy tojást? — Szívesen — mondta a felbőszült, csapzott külsejű férfi, visszament a lakásba, és hozott két tojást. Az asszony vonakodott, hogy neki csak egy kell, végül is a kezébe nyomta mindkét tojást, és bevágta az ajtót az asszony orra előtt. Visszaült a hintaszékbe, s a nő semmit sem kérdezett. 85