Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Keszeli Ferenc: Elnapolt holnapok

A szobában már egészen sötét volt. Az ablakon keresztül távoli utcai lámpák fénye vetült a szobába. Ez így volt, így igaz, nem jelkép, amelynek különösebb jelentősége úgysincs. Órákon át beszélgettek. Mondataik tiszták, egyértelműek és őszinték voltak. Érthetőik és ésszerűek, a tegnapok és a történtek által szigorúan determináltak, akár a férfi és a nő sajátos szájíze, furcsán fáradt izomzata, idegrendszere és tekintete a sötétben. Lámpát később sem gyújtották. Lehet, a sötétség tette szertartásossá az ágymegvetés, a lefekvés megrögzött műveletét, lehet, hogy más. És hosszú ideig ismét nem tudtak, ismét nem mertek szólni, mert mindketten érezték, mondaniok kell egymásnak valamit, amit igenis, ki kell mondani, mindegy ugyan, hogy kettőjük közül melyiknek, olyan mindegy, mindegy, mindegy, de ki kéli mondani. És hogy a másiknak válaszolnia kell. Megtörtént. A két szó elhangzott. Egyik sem jelentett és nem is jelölt semmit. Mert nem szó kellett, csak hang, ott, akkor, abban a sötétben. Hang, amely helyettesíti a legelső mozdulatot. És a következő mozdulatban mindkettő azt érezte, hogy az ő teste az egy fokkal hűvösebb test, mert érzi a másik forróságát, amely a tűzálló testek természetes láza volt.