Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Keszeli Ferenc: Kristálytiszta szombat

nak. Utoljára őt is a temetésen láttam, nekem akkor is Letó volt. Festő lett belőle. Ö tér ide a leggyakrabban vissza. Minden kritikában, amit róla olvastam, okvetlen feltüntették, hogy élményanyaga a szülőföld és a folyó. Nászajándékul egy képet hozott nekünk. Azon is a folyó látható — bárki felismerheti. De csinált akkor egy tréfát. Vitorlásokat festett a vízre. Óvatosan a fejéhez vágtam. Éktelenül nevetett, aztán előhúzta ugyanazt a képet, vitorlások nélkül. Mindkettőt őrzöm. Azóta jobban szeretem azt, amelyen vitorlások vannak. Kedves hamisítvány. Letó önmagát hamisította meg rajta! Ha ránézek, felvidít. Amíg Nelli élt, ez a kép emlékeztetett az esküvőnkre. Letó szomorú, én Nelliről beszélők. Szinte megfeledkeztem arról hogy már nem él. Ügy érzem, vele jöttem haza most is meg a gyerekkel. Ügy érzem, ott van, túl a töltésen, bent van a házban anyámmal, vagy zöldséget szed a kertben. Ez volt a szenvedélye: friss zöldséget szedni. Nagyon szívesen jött haza, anyámat is nagyon szerette. De felocsúdok, aztán az én arcomra is visszahúzódnak a ráncok. Harmincegy éves vagyok, és metéltarcúnak hívnak a pácienseim. — Nelliről könnyebb beszélni, mint Éváról, ő halott. De Éva él. Éva még valóság, ezért kifejezhetetlen. — Nézd, Gyula ... Nem veszi észre, hogy nem Letónak szólítom. — Mielőtt Éva elhagyott... amíg velem volt, szeretőim emléke úgy élt bennem, mint egy nagy utazás. Mindig gondoltam valakire, és ez nagyon jó volt. Pedig szerettem Évát, ezt tudod. És szeretem. Mégis, ezekkel az emlékekkel többnek, gazdagabbnak éreztem magam. — Ladik kéne, Gyula — mondtam. Nem szólt semmit, aztán megismételtem ... — Te már ilyen maradsz. Mindent elrontasz... Én akartam a ladikot, s most egyszerűen te akarod helyettem. Ne véld ezt a barátság bizonyítékának. Ez nem 68