Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Keszeli Ferenc: Kristálytiszta szombat

közös, nem testvéri gondolat. Csak azért mondom, hogy tévedésbe ne ess. Bólintottam. A hangulat egyre feszélyezettebb lett, az elkövetkezőket mindketten szívesen elkerültük volna, de már mindketten tudtuk, mi fog történni. Az egy évtized, mióta nem vagyunik együtt, kevés ahhoz, hogy elfeledjük egymás szokásait. Gyulát is, engem is már nagyon sokszor megtévesztettek ezek a szokások az életben. Válságos helyzetekben szívesen hittük azt, hogy más is olyan, mint mi öten voltunk. Beszoroztuk önmagunkat legalább kétmillió emberrel. És most úgy érzem: sem én, sem Gyula nem lesz soha más, a többiek se. Talán Bence. Ő változott meg leginkább, akarom mondani, ő maradt meg leginkább a réginek. — Már csak Ambrus bácsinaik van ladikja, tudod? De azt se látom sehol. — Emlékszel rá, mikor belevágtad őt .a holt ágba? Mosolygott. — Menjünk el az öreghez! — mondta. — Tudod, hogy beteg? — Nem. Viszünk neki szivart. A kocsmában Tóni volt meg két idegen. Tóéiból mindenki bolondot űzött, még Bence is, pedig köztünk ez tilos volt, íratlan törvény, melyet csak Bence szegett meg néha. Tóni szegény, mo9t is felordított az örömtől, ahogy meglátott bennünket, mint mindig, ha valakivel találkozott. Most is kártyázni invitált, mint mindig, mindenkit. A két idegen nevetett, biztosan őket is „kihívta egy partira". Tóni nem tud kártyázni. Erről lett híres. A szomszéd falvakban is ismerik. Minden búcsúkor, mindenütt pontosan megjelenik. Ott több az idegen, könnyen beszervezhet valakit a partiba, de szegény még a lapokat is alig ismeri. Egyházfi szeretett volna lenni. Ott van minden misén, litánián, temetésen, de csak a gyertyák eloltogatását engedi meg neki Gyula 69