Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Keszeli Ferenc: Kristálytiszta szombat

KRISTÁLYTISZTA SZOMBAT A folyó naponta eszembe jut. A partján nevelkedtem. Gyerekkori élményeimnek nincs is más színhelye. Most itt vagyunk a folyónál, annál a pici öbölnél, ahol kishalakra halásztunk, ahol Gellüst utoljára vetette fel a víz. A ladikot is mindig itt kötöttük ki. Az öböl — akárcsak az egész folyó —, a mienk volt. Nem tudtuk, hol ered, csak azt, hogy hová folyik. A szitakötök most is úgy állnak a levegőben, mint régen. Odaszorultak. Nem igaz, hogy ezek a gyönyörű állatkák csák órákig élneík. Ezek ugyanazok, akiket tizenhárom éve elhagytunk. Ő is, én is, Bence is meg Jani... Gellüs a vízbe fulladt, ebbe a kristálytiszta vízbe. Tizenöt éve már. Tavaly jártam itt utoljára. Megmártóztam a vízben, aztán rohantam vissza a városba. A saját autómon. Ekkor halt meg a feleségem és a gyerek. Itthon még ma is mindenki másképp tudja a szerencsétlenség történetét. Már azt is mondták, hogy azóta vettem egy új autót. A temetés után Bence így beszélt: — Mégiscsak igaz társaság voltun'k. Tökéletes, a megváltóját! A Szomszéd már öt napja özvegy. Letó boldog férj, én öreglegény vagyok, Árp meg a nők bálványa. Gellüs, szegény, meg el se juthatott addig, hogy szerelmes legyen ... vagy hogy megözvegyüljön. A végét olyan félénken mondta, hogy talán sose felejtem el. Janit úgy hívtúk, hogy Ärp. Nagyon szerette volna, ha Árpádnalk keresztelik. Bújta a könyveket, tőle tudtuk meg, iki volt Árpád fejedelem, a példaképe. Ezért hívtuk Janit Ärpnak. Az egész nevet túl megtisztelőnek tartottuk. Az én nevem Szomszéd volt, de hogy Letó miért Letó, azt egyikünk se tudja. így hívtu'k mindig. És •most itt a parton már vagy hatodszor szólítom Gyulá67