Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Át az üvegfalon

— Ezt nem... kicsim, ezt nem mondhattad komolyan! Helén már maga sem hisz abban, amit mondott. — Mondd meg őszintén, bántottalak valaha? — Nem. — Na ugye. — Akarattal nem. — Máshogy se. Tudom, néha ingerült vagyok, de ez sosem ellened irányul. Értsd meg, Helén, nem ellened: érted történik minden. Nincs más célom, mint hogy te szebb, gazdagabb és boldogabb legyél. Ugye, érted? — Igen. És köszönöm ... A kar megint ölel, megint hódít és kényszerít. — ... azért, mert nagyon szeretlek. János még beszél, kérdez, magyaráz, de Helén csak udvariasan jelzi, hogy jelen van. Száz métereket emelkedtek a megtett út során, már az utolsó szakasz következik. Kiértek a köd és a szemerkélő eső zónájából, a levegő olyan, mint a kék kristály. Idelátszanak a közeli hegyormok, s egy lapos tetejű hegy fekete gyapjából már ágaskodnak a szállodák meghökkentő alakzatai. A kocsi és János nekiveselkednek az utolsó kaptatónak, de Helén képzelete megelőzi őket. Ö már a szőnyeggel borított lépcsőkön szalad felfelé. A folyosó egyik vége kávéházba, a másik étterembe vezet, a közepe táján pedig két lépcsőfok a hallba, a portáskisasszony foghíjas mosolyának hálójába torkollik. A folyosó és a foghíjas mosoly közti átjárót bal kéz felől egy üvegszekrény keretezi, amelynek polcain valódi nyugati cigaretták és hamis hazai folklór kínálgatják szerénytelen áraikat. A szekrény hátsó üveglapját néha — nem tudni, milyen okból, talán a szobáért tülekedő turisták elriasztása végett — kihúzzák a helyéről, s ilyenképpen egy hatalmas, csupasz üveglap őrködik a fent pihenő békés polgárok éjszakai nyugalmán. Az üvegfal mellett még 268