Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Át az üvegfalon

mindig marad elegendő hely, de ugyan ki merészelne a beavatatlanok közül átkelni rajta! Helén elsiet a folyosó karosszékeiben gubbasztok álmos és reménytelen tekinteteinek sorfala előtt, aztán megtorpan. Egy üres fotelhoz megy, leül, hogy megvárja Jánost. Amikor először lépett be ide, a fény, a pompa és a szokatlan díszletek káprázatában, mint egy megvakult lepke, nekicsapódott az üvegnek. Ha János el nem kapja a karját, átrepül rajta, és cserepekre zúzza a nyaralásukat. Az akkori rémület rántja görcsbe azóta is a testét, ahányszor erre a pontra ér, akár a helyén van az üveg, akár nincs, egyedül nem mer a hallba lépni. Előreengedi Jánost, mögötte biztonságosabb. Karjába kell kapaszkodnia, az ő kijelölt útjain kell járnia, akkor nem érheti semmi, semmi szokatlan és kellemetlen nem történhetik vele. Az ő útjain minden fényes. Nevetséges, hétköznapi tárgyakká válnak az éjszaka ijesztő rémképei. Helén vár. Metszett csillárok fénye záporozik az üvegfalra, forró, olvasztott ezüst. Cseppfolyóssá válik a fal is, már egyetlen dübörgő zuhatag az egész. Fékezhetetlen áradatként zuhog a vízesés a mennyezetről, másodpercek alatt hűl kristályos hideggé. Fehér tajték örvénylik Helén bokái körül, egyre nő, növekszik az ár, a dübörgés minden más hangot elnyel, már a térdéig érnek a habok, nemsokára fejét is elborítják. Jéggé dermed a lába, nem tudja levenni szemét a zuhatagról, amely már nem is a mennyezetről, hanem valami iszonyú magas szikláról zúdul alá. S a vízfüggöny mögül most átdereng egy arc, az az elűzött arc, az álmaiba könyörgött szobortest, szomjúságának egy kortynyi itala; és feléje nyújtja a kezét, ujjai ívéről elröppen a hívás: — Gyere! Helén már derékig ül az örvénylő vízben, próbálja dermedt lábát, mozdul, még fel tudna állni. A fehér 269