Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Át az üvegfalon

dett az ételeikkel, ízekkel, illatúikkal. Egy varázslatokkal teli birodalom lett a világ, amelyben ámulva járt körbe-körbe, János gyönyörűségére ismergetett és kóstolgatott. Kézen fogva vezették, s ő hagyta, ezt az egyet adhatta csak viszonzásul mindenért: az alkotás örömét. Mert őt János formálta ilyenné. Ó, Margit! Margit egy almafa. Tavasszal virággal, ősszel gyümölccsel ágain. Két szép fiút szült Jánosnak. Szegény János, drágán fizettél az én meddő orchideáimért ... János arca elsötétül. Megint egy emlék? — Egyszer azt hittem, megölöm. Szokás szerint valamin összevesztünk, nem tudott uralkodni magán, és megütött. Engem! Nekimentem, de egy pillanatra lefogta a karomat, aztán mikor érezte, hogy ő lesz a vesztes, ügyesen félreugrott, be a szobába, és magára zárta az ajtót. Nem tudod elképzelni, mit éreztem akkor. Ököllel mentem az üvegnek. Persze elöntött a vér, erre aztán mindketten kijózanodtunk. Ezt már ismerte Helén. Ez a seb gyógyulatlan maradt. Margit és János! Két azonos töltésű pólus, két szörnyű erőtér, Margit acél, s János szikrázott, kicsorbult rajta. — Még most se tudod megbocsátani neki? — Mit? — A vereségedet. — Nem volt az vereség. — De az volt. — Helén érzi, hogy messzire ment. — Hidd el, ha akkor a fájdalom le nem vezeti azt a ... nem is tudom minek nevezzem, talán egy pillanatnyi őrület volt, szóval megfojtom vagy összetaposom, vagy mit tudom én ... — Akkor is te lettél volna a vesztes. — Lehet. Lehet, hogy igazad van, nem vitatkozom. — Félek tőled. János megdöbben, oldalra kapja a fejét. 267