Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Át az üvegfalon

János elégedett, visszahúzza a karját. Érzékszerveit újjászülik a szerpentin veszélyei. Pár percnyi hallgatás ver cölöpöket a két test közé. A fenyőasszonyok felfogott szoknyával sietnek. Egyikük, talán a legsudárabb, behajol az ablakon, egy pillanatra csak, és továbbsuhan. Egy furcsa, merev arc, egy csodálkozó tekintet. De hiszen ez Margit! — Margit! — szólítja őt Helén, s nyomban meg is bánja, hogy kiejtette a nevét. Ijedten Jánosra néz, de Jánost már nem zaklatja fel ez a név. — Mi van vele? — kérdezi egészen könnyedén, a szavak felszínéről. — Semmi, semmi, csak eszembe jutott. Elhallgat, de aztán rájön, hogy Margit mentőöv, ezt most nem engedheti el. Mit mondjon, mit kérdezzen? Mindegy, csak az asszony most itt maradjon közöttük. — Margit jól vezetett? — Igen. Talán még nálam is jobban. Azt hiszem, egészen kivételes tehetsége volt hozzá. — Szeretett rohanni? — Ha jaj! Egy kicsit őrült volt. Nemcsak a volán mellett, mindenben fékezni kellett őt. — Mesélj róla. János figyelme megoszlik az út és Margit történetének filmkockái között. Soká mereng a mélyre süllyesztett háló fölött, míg végül partra húz egy emléket, egy szépet és jellemzőt a sok közül. — Házasságunk első évében vettem egy kimustrált kocsit. Egy öreg Simoát. Esőben, aszfalton életveszélyes volt járni vele, a simára kopott gumikkal. A karosszériát két rozsdás csavar rögzítette az alvázhoz, minden kanyarban elrepülhetett. Margit persze rögtön megtanult vezetni, és szolgálati utakra járt vele. Egyszer hosszabb útra ment, csak harmadnap estére ígérte érkezését. Hajnalban pedig nekem kellett utaznom valahova. Megígérte, hogy összecsomagolja a holmimat. Idejében elindult visszafelé — több, mint kétszáz 'kilométer volt 265