Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Át az üvegfalon

abroncson, onnan áramlik be a szál. Valaki szól, isme­rős a hang, egészen közeli, karnyújtásnyira lehet csak, acélhorog, az örvény falába akad, végighasítja. János már másodszor szólt, Helén utólag érti meg a kérdést: — Rosszul vagy? Int, hogy semmi baj. Csikorognak a fékek, a kerék megáll. — Semmi. Megszédültem egy kicsit. János alulról néz rá. A részvét és gyengédség függö­nyeivel hadakozik, időbe telik, míg elő tud bújni. — Megártott a konyak, ugye? Igazán kedves. Józanítóan. Hadd legyen igaza. — Igen, azt hiszem, megártott. Valaki pénzt dob a zenegépbe, a műanyag kar lemezt emel a korongra. A varázspálca ütéseire feldübörögnek a dobok, s a Rolling Stones gitárok megkezdik sötét varázslatuk rítusát. Helén torka száraz lesz, elszűkül, minden nyeléssel parazsat nyel. A beatzene, az örök, csillapíthatatlan szomjúság r ági a üregessé a testét. Jánosra néz, akinek páncélján üresen kopognak a hangok. Hányszor próbálta már kihúzni ezt az elnehe­zült páncéltestet évei meglazult medréből, de nem bírt a súlyával! Ő maga is bokáig süllyedt már a sárba. Ha most kilépne, sziklás partot keresne! Keresnie sem kel­lene, hiszen ott kíséri minden álmában a friss, hideg zuhatag, zabolázhatatlan partjaival, egy elűzött és visz­sza-visszakönyörgött test vakító szikláival. Szerelmem! Hangosan akarja mondani, hogy száz kilométerek tá­volába is hallható legyen, de nem, most még nem lehet. Talán egyszer ennek is eljön az ideje. Egyszer féket vet a tajtékos testnek, és elmerül benne örökre. Elzuhog a kép, csak a szomjúság marad, amelyet minden korty ital mélyebbre éget. És itt marad a széles, olajos hátú folyam, leomló 17* 259

Next

/
Thumbnails
Contents