Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Át az üvegfalon

partjaival, gondokkal rakott hajóival. János integet a túlsó partról: — Gyere, menjünk. Helén maradna még, de nem szól, lassan átevickél a vízen. — Fizettél? — kérdezi, mikor János közelébe ér. — Persze. Észre se vetted? Szótlanul mennek a 'kijárat felé, a pincér fogadja köszönésüket, utánuk bólint, és megjegyzi magának, hogy lám, a ruha nem minden. Kerülgetik az asztalok négyszirmú virágait, átvágnak a ráérök cigarettafüstjének hullámain, s már várja őket a kedves, ismerős sötétség, a feloldó, sejtekre bontó, gyógyító eső. — Fázol? — kérdezi János, és átfogja Helén vállát, aki most olyan, mint a selyemhernyó bábja. Szorosan körültekerte magát fehér csipkesáljával. Teste engedelmesen tölti ki a henger alakú báb üregeit, csak a feje és lába kunkorodik elő fázósan belőle. De a gyomrában már ott fészkel a meleg, az ereiben keringő nesz felszabadítja, apró nevetésekre ingerli. — János, Jánoska, vén medve, mikor táncolunk egyet? — Amikor akarod, kicsim, csak ma ne. — De én most akarok! — Értsd meg, Helénkém, édesem, most képtelen vagyok ... egy ilyen fárasztó út után, mint a délelőtti volt! — Ugyan, csak nem ártott meg az a kis séta? — Nem is ... tulajdonképpen nem volt az olyan rettenetes, nem az a baj. — Hát? — Semmi, ne nézz rám így, igazán semmi különös, csak az az átkozott cipő hólyagot tört a sarkamon. Most kezd csak igazán fájni. — Szegénykém. Pihenünk két napot, aztán elmegyünk táncolni, ugye? Oda, ahol az a lengyel beategyüt260