Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Át az üvegfalon

Fény, színek és luxusdíszletek. Rideg előkelőség: illusztráció a külföldi vendégek feloldott hangulata köré. A bőrfotelokban fényesre tömött pénztárcák ülnek, hártyafülekkel, vízszínű szemekkel. Nyitott zsebek és tenyerek sürögnek körülöttük. Az egyik az ő asztalukhoz sodródik, a pénztárcák idegen nyelvén kérdezi tőlük, mit óhajtanak. Mikor a félreértés kiderül, ráérős unalommal ballag tovább. Helén szemében meginog a bárpult hajója, s a benne ülőkkel együtt lassan körbeúszik. Aztán kiszáll belőle egy sötét egyenruha, és tálcán hozza a két konyakot. Már megint ez a feszültség, ez az idegölő vibrálás a belsejében; felugrani és elszaladni, valamit tenni, valamit, amit itt nem szokás, amit itt nem illik. János cigarettával kínálja, rágyújt, koccintanak, s ez néhány percre még az asztalhoz köti. Helén hátrasimítja nedves haját. — Nagyon kócos vagyok? Tudja a választ. János arca tükör, elégedett. — Szép vagy. Szép és elegáns. Megnéztek, ahogy bejöttünk. A vájasz még sokáig visszhangzik Helénben, maradék nyugalmát is felkavarja. Végignéz magán, majd ugyanaz a tekintet körüljárja a falak mentén a termet. Egyre távolabbról lát mindent. Látja saját ülő alakját, mint egy kicsiny fehér foltot, egy tengelyt, és idegen arcok küllőit körös-körül. Most megbillen a kerék, az arcok lassan körbefordulnak körülötte. Egyik kör jön a másik után, gyorsul a forgás, összemosódnak a színek és foltok, már csak egyetlen abroncsszerű arc kering a fehér tengely körül. A színeket sorra kiszórja magából az őrült forgás. Eltűnik a hang, egyetlen monoton zúgás hallatszik csak valahonnan az örvényből, a mélyből. Kiszállna, már nem bírja tovább... hol a vészfék, amibe két kézzel belekapaszkodhat? Hol van János? Ó ... végre ... friss levegő! Valaki kést dobott a küllők közé, fekete rés tátong az 258