Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Duba Gyula: A szlovákiai magyar novella

egyszerre az én lett, az emberi é n, minden egyéni kizárólagosságával, gyakori öncélúságával és egyediségével, gyakran bántó individualizmusával és közösségellenességével. És ez a bonyolult és nem mindig rokonszenves irodalmi é n helyét keresi a világban, a valósággal való kapcsolatait bogozza, és hangulatai hullámzásával, érzései zűrzavarával, rendszerint passzív rezisztenciájával, ritkábban tetteivel minősíti önmagát. A realitás kevésbé érdekli, talán csak akkor köti le a figyelmét, ha a vele való összeütközés közben saját lelki vonásait, belső lényegét objektivizálbatja. Tudatnovellák és érzelemdrámák születnek így, melyek építőanyaga a valóság elemeiből tevődik össze, de a végeredmény szubjektív kép, egyedi élmény. Lelki kalandok, amelyek a külső világ felszínén alig ejtenek nyomot. Ezek a novellahősök érdekes módon tipikus szenvedő hősök, vagy legalábbis minden okuk megvan rá, hogy szenvedjenek, akik azonban legtöbbször nem akarnak — vagy nem tudnak — szenvedni, és valóságosan vagy illuzórikusán felülemelkednek a szenvedésen. Ennek a paradoxonnak a magyarázata pedig a következő: a fiatal — és korszerűnek minősített — világirodalmat egy üj, romantikus entellektüel-életérzés vette birtokába, és csábító pózzá avatta az indokolatlan lelki szenvedést. Ez az életérzés valahol Jack Kerouac Dean Moriartyjával kezdődött, és a vége egyelőre még nem látható. Ideálja a kötetlen, környezetétől független ember, a szabadjára engedett életerő és ösztön képviselője, az abszolút individualista egyéniség, a kiábrándult, de emellett sikeres fiatalember, aki ösztöneitől űzött vadként kergetve, minden kötelezettség nélkül végigautózza az életet, és belepusztul afeletti szenvedésébe, hogy fizikailag képtelen eleget tenni a számtalan lehetőséget kínáló világ hívásának. (Bővebben a Hová vezet az út? című írásomban szóltam erről.] Halálos nyugtalanság ez azért, mert rejtettebb és általánosabb formájában reális nyugtalanság, bár közvetlen oka — azon túl, hogy a végtelennek tűnő technikai lehetőségek korában emberek és halandók vagyunk — aligha van. Ezt az attitűdöt, természetesen sajátos valósághoz formálva, esetleg továbbfejlesztve a szocialista irodalmak is átvették, módjával és árnyaltabban, de felismerhetően. Végeredményben tehát nem is valós életérzésről van szó, hanem egy korhoz kötött 20