Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mészáros László: Aknamélyből árbockosárig

a Szajna-partra, s felmegyünk a jachtomra. Alfonz, az inasom és magántitkárom, jelentőségteljesen bólint. „Uram, minden készen áll." Hangulatvilágítás, halk zene, finom italok és gyümölcsök. „Erősítsetek engem szőlővel, üdítsetek fel almával; mert betege vagyok a szerelemnek." Igen, a szerelem legyen szép! Nevetséges vagyok; csak a milliók hiányoznak. De hiszen milliók nélkül is lehet szép a szerelem! Még akkor is, ha reménytelen. Mi lehet Julie-vel? Lehet, vele szebb lett volna az este. Tegnap egész délelőtt kint feküdtünk a homokon. Laurent bentmaradt a táborban egy kártyapartira. A kislányok vidáman hancúroztak, mi pedig csak néztük egymást. Néha behunytuk a szemünket, és arról álmodoztunk, hogy csak mi ketten vagyunk a világon. Mosolyogva ébredtünk. Nem tudom miért, a valóság majdnem olyan szép volt, mint az álom. Mindössze mutatóujj aink értek egymáshoz, de mintha ölelkeztünk volna. Mi ez a varázs? Már néhány perce figyelem, hogy valaki kószál a parton. Ki lehet az? Nem, Julie nem lehet! Egyre közelebb jön, nadrág van rajta . . Néhány méterre tőlem megáll, és a tenger felé fordítja az arcát. Mája, a hindu istennő! Nyakigláb lány, csoportunk egyik tolmácsa. Angolt és franciát tanít egy prágai középiskolán, de a kisujjában van az egész művészettörténet. Igaz, van Párizsról egy eredeti Baedeker-kiadványa, de általában elképesztően művelt lány. Nyomorult patkánynak érzem magam mellette hitvány tudásommal. Igen, valóságos istennő. Megszólítsam? Miért ne! Megmozdulok, de Mája szavalni kezd: Csak a tenger, az ad nekünk vigaszt! Míg zúg a szélvész roppant orgonája, a víz, ez a rekedt dalos, virraszt, s lágy, lassú bölcsődalt dalol reája. Csak a tenger, az ad nekünk vigaszt! 224