Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mészáros László: Aknamélyből árbockosárig

Hajnalban indulunk vissza Párizsba. Ötre-hatra odaérünk, utána vacsora valahol, még egyszer végigbuszozunk a városon, és fél tízkor indulás a Keleti pályaudvarról. Irány hazafelé! Haza? Ha nem szállnék fel, már Dubekéknál vacsorázhatnék ... Milyen vidám a tábor. Mindenki gondtalanul mulat. Mindenki? Kíváncsi vagyok, hányan hiányoznak holnap a Keletiről. Persze, az is lehetséges, hogy teljes lesz a létszám. Végül is, mi értelme itt maradni? Igen, mi értelme? Gondolj Angliára, Amerikára, az egész világra! Dubek komolyan beszélt. Néhány év alatt mindenem meglenne. Mi az a minden? Ház, autó, feleség, gyerekek és jó munka? Mint Dubekéknál? Minden megvan, de mintha valami hiányzott volna, valami fojtogatott abban a lakásban. Túlzsúfolt. Igen, könyvtárat nem láttam! Talán Dana szobáiban van, az sem biztos; közönséges kis színésznő. Nincs lélek! Nekem ez kevés. Néhány év múlva ... Hisz ez ugyanaz, mint nyolcszáz méterre a föld alatt! Ugyanolyan reménytelenül érezném magam, mint most. Vagy mégsem? Csak nem félek? Fenét! Valami más kell. Mi legyen az a más? Évek óta keresem. Érettségi után már vártak otthon a szövetkezetben, és várt rám a „főmechanizátor" hangzatos cím. Apám dagadt a büszkeségtől, én pedig elkeseredetten vetettem magam a munkába. Hamar ráuntam, alig vártam, hogy behívjanak katonának. Egyszerűen megutáltam a falut, embereivel és ostoba szokásaival együtt. Néha már ordítani szerettem volna. Hol az ész? Sajnos, sokszor magam se voltam különb. Nem is a falu bántott, hanem az emberek közönyössége. Jól van ez így, fiam, mindig is így volt ez! — hajtogatták körülöttem. A betyár szentségét, hát én nem akarom, hogy örökké így Hegyen! Leszerelsz, megnősülsz, aztán majd megnyugszol, mint mindenki más, mondta apám. Hát nem, nem akarok olyan lenni, mint a itöbbiek! Nem mentem haza a hadseregtől, leszerződtem másfél évre egy ostravai bányába. 217