Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Duba Gyula: A szlovákiai magyar novella

mondás igénye, elömlött a prózán az első megfogalmazás mohósága, és háttérbe szorította a megformálás szempontjait, a művészi igényt. Elemi erejű és ösztönös törekvés volt ez, s annak bizonyítéka, hogy az irodalom — a művészet — feladata és hivatása első fokon az, hogy formát adjon a közösség történelmi tapasztalatainak. Formát adni a sorsnak, és felmutatni azért, hogy a belőle levont tanulságokkal hassunk a közösség tudatára, helyzetét és jövőjének alakulását befolyásoljuk. Az irodalom a változtatás eszköze, aktív szellemi tett, amely hatásában továbbgyűrűzik, sajátos életet él, és formálja a valóságot. S ez másképp nem is lehet. „Az író több a tanúnál — mondja Fábry —, az író vádol, véd és ítél. Megváltoztatja (a művészet — D. Gy.) a tudat emocionális tartalmát, úgyhogy az ember mélyebben és finomabban reagálhat a világra", mondja Christopher Caudwell a művészet társadalmi szerepét és küldetését vizsgálva (Illúzió és valóság, 158—159.1.). A szerző abból a felismerésből indul ki, hogy „a tudomány és a művészet a nyelv két ellentétes pólusa, s a nyelvnek fő funkciója a meggyőzés", mert „a nyelv nem egyszerűen a külső valóság élettelen képét közvetíti, hanem egyúttal a külső valósággal szemben elfoglalt attitűdöt is, mivel minden tapasztalat, az egész élet, az egész realitás a természettel vívott harc folyamán válik tudatossá. A külső valóság képe és az én nem hideg érzéketlenséggel merednek egymásra egy köztük tátongó szakadék partján; a konkrét életből emelkednek ki, s oda is térnek vissza; egy dialektikus fejlődés eredményei". A szlovákiai magyar novella ez ideig nem törekedett valóságfelettiségre, ízig-vérig realista műfaj, szorosan a földközelben jár, sőt egy kis rosszmájúsággal földhöz ragadtságról is beszélhetnénk vele kapcsolatban. Igényeiben is szerény műfaj, megelégszik szűkebb környezetével — közösségével —, írója százszor is meggondolja magát, mielőtt elhatározná, hogy erőt gyűjt és megpróbál kitekinteni a nagyvilágba, az egyetemesség, az általánosabb irodalmi látóhatár távlata felé; a szlovákiai magyar író nem tagadja meg közösségét: igényeiben, mentalitásában is született „kisebbségi" ember. Pedig látnia kell, hogy immár itt az ideje „nézni nagyobbakra is" (Ady). Fábry utópisztikus előlegezett meghatározása: „A szlovákiai magyar író: minőségi író" — időszerűbb, mint valaha. „Lét18