Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mészáros Károly: Ella Mari magánügye

tem, láttam, hogy róla van szó. Magába roskadva ült, fejét mélyen lehajtotta, és mereven nézte az előtte he­verő füzetet. Tudtam, mire gondol, mit érez. Hogy nem én megyek el, annak örültem, de hogy ő megy el, az fájt. Mit tehetnék? Semmit. Mi lenne, ha most én men­nék? Hogy mondanám el Ildikónak, s ha elmondanám, megértené-e? Nem, nem, nem kell erre gondolni. Az igazgató kedvel. Tudja, mit csinál. Amikor felvett, meg­ígérte, szól, ha valamilyen baj adódnék, vagy veszély­ben forogna az állásom. Eddig még nem szólt. Nem telt bele két hét, és Marit kirúgták. Később hallottam, hogy egy másik faluban helyezke­dett el. .2 Továbbra is eljártam Ildikóhoz, boldog voltam, s egy időre kiment a fejemből az egész ügy, nem hagyott ben­nem mély nyomokat. Egyszer azonban Galambos kollégámmal mentünk az utcán, és szembe jött velünk Mari. — Hogy vagy, hogy vagy? Beültünk a legközelebbi kávéházba. Mari mesélt. Nem érzi jól magát új munkatársai között. Az igazgató felesége féltékeny rá, pedig alig vált szót a dirivel. S különben is, a diri utálja őt. És ezt ki is mutatja. A feleségét azonban ez sem győzi meg. A kollégák kö­zött sok a nős ember, kicsinyesek és közönségesek. Van egy barátnője, de nem jósol nagy jövőt a barátsá­guknak, mert a lány szerelmes Gőgh kollégába, aki viszont gyakran rajta felejti a szemét. Pedig ő ki nem állhatja. Undorító piperkőc és szoknyavadász. — Gőgh Jenő? Ismerem — mondta Galambos. — Na­gyon is jól ismerem. Annyi nője van, mint a pelyva. Tavaly nyáron együtt utaztunk Magyarországra, én Pestre, ő a Balatonhoz, akkor ismertem meg közelebb­ről. Egy aktatáska volt nála, majdnem tele óvszerrel, és Gőgh vigyorogva mondta, hogy ha ez mind elfogy, 193

Next

/
Thumbnails
Contents