Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)
Kövesdi János: Rekviem
zeti bizottságának elnökére, aki a temetkezési segély kérelmezésékor durván ráförmedt: „Jöjjön holnap, kisasszony. Nem foglalkozhatunk mindennap a maguk ügyeivel!" Holott három nappal azelőtt járt nála az anyja halotti anyakönyvi kivonata miatt. A papra? Vagy az anyja orvosaira? A kellemetlen pályaudvari informátorra? A vizsgák! Persze, a vizsgáim, azokra bizony már gondolnom kellene, hiszen ma február hatodika van. Teremtőm, mikor fogok én szigorlatozni sebészetből és belgyógyászatból! Micsoda óriási anyag! Amikor belép a fülkébe, a rádióból az időjelző csipogása üti meg a fülét. Az őrültek, gerjed haragra, ahelyett, hogy rég elzárták volna, most még rákapcsolták az országos adóra! A rádióban megszólal egy mély férfihang: „Huszonkét óra. A Csehszlovák Rádió híreit hallják. Pártunk Központi Bizottságának plénuma ..." Képtelen odafigyelni, annyira fáradt. A hírek után egy érzelgős női hang még eldúdol egy slágert, majd gyenge kattanás, és csend. Ó, milyen szomjas vagyok! — eszmél rá. Meg kellene ennem egy fürt szőlőt. Nem, az már ilyenkor igen édes. Egy alma jobb lesz. Benyúl a táskájába. A levéltárcájából kiesik Gábor fényképe. Megcsókolja. Ó, édesem, bocsáss meg, hogy nem is gondoltam rád. „Ne almát egyél, drágám — hallja Gábor hangját —, nyelj néhány kortyot a borból, az majd elálmosít." „De nem oltja el a szomjúságom." „Ha nem is oltja el egészen, megéri." Poharam persze nincs, gondolja, de nem számít. Felemeli az apró zöld-fehér fonatú korsót, és kortyol a borból. Aztán eloltja a villanyt és lefekszik. Bárcsak el tudnék aludni, suhan át az agyán. 181