Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

2 Mélyet lélegzett, s attól a pillanattól kezdve egészen megkönnyebbültnek érezte magát. Csák egyetlen dolog zavarta, valamilyen távoli dübörgés, amely egyenlő időközökbein ismétlődött. Később az is megszűnt. Könnyű léptekkel baladt a frissen hullott puha hóban. Ameddig csak a szeme ellát, mindenfelé ragyogó fehérség borította a tájat. Sokáig gyalogolt a végtelen síkságon, amelyre lassan köd ereszkedett. Sietett, hogy még sötétedés előtt hazaérjen. Még nem szoptatta meg a kislányát, megpaskolta a pólya oldalát, és csitítgatta a gyereket. Ne nyugtalankodj, életem, nemsokára megetetlek. Cs-ss-cs-sss ... css-ss-sss ... Ám a gyerek csak rugdalózott, s éktelen sírásba kezdett. Krákogott, hörgött, sipítozott, így ledobta a vastag takarót egy bokor alá a hóba, letelepedett, és szoptatni kezdte a kicsinyét. Csak most érezte, mennyire elcsigázta a véghetetlen út. Ledőlt lhát a takaróra, hogy megpihentesse elnehezült tagjait. Hirtelen havazni kezdett, és nagy vihar kerekedett. A szél süvítve és jajgatva nyargalt végig a síkságon, és szemébe csapta a jeges hópermeteget. Egyszerre csak gyanús ködalakok és farkasszerű ködkutyák jelentek meg körülötte. Megszeppent. Mit akarhatnak tőle? Megborzongott, érezte, hogy fázik a háta, beburkolózott hát a takaróba. A kutyák odaloholtak hozzá, körbeállták, és fogukat vicsorgatva morogni kezdtek rá. Megrettent, fel akart ugrani, hogy elmeneküljön, de nem tudott. Hiába ráncigálta a takarót meg a ruháját, nem engedett: belefagyott a hóiba. Erre a legnagyobb kutya, amelyiknek sötét lyukak tátongtak az orra meg a szeme helyén, szűkölve rávetette magát, kitépte a hóból, s a kislányával -együtt a ködalakok felé vonszolta. Aztán egy hatalmas ködember kitépte a kezéből a gyereket, őt pedig elkergette. Lélekszakadva rohant a süvítő szélben, nyomában a vinnyogó árnykutyákkal. Messziről még hallotta, milyen kétségbeeset182