Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

A gyülekezet énekel. Roskadozva hallgatja az éneket, amelyhői csak enynyi ragadt meg az emlékezetében: Itt az ifjú vénnek párja, Szépséget rothadás várja. 6 Fekszik az ágyon. A vonat kerekei ütemesen csattognak alatta. Azon elmélkedik, hogy voltaképpen miért is fél ő most. Talán az anyja szellemétől fél? Jól tudja, nincsenek szellemek, se túlvilág, se feltámadás. Lelkiismeret-furdalása pedig merő értelmetlenség. Hisz mindannyiuk közül talán ő szerette az anyját a legjobban. Kívánhatott-e neki mást újévkor, mint hogy mielőbb meghaljon? Hiszen már jó tíz napja halott volt, csak az erős szíve élt, vergődött a végtelenségig. Az üres teán kívül mást nem vett magához. Csont és bőr volt, és szürke volt, mint az ellobbant tűz hamva. S már csak néha voltak világos pillanatai. Csak a morfium éltette meg az akarata. Micsoda jellem volt! Az iszonyú fájdalmak könnyet préseltek a szemébe, de ő nem nyögött, nem jajgatott, hogy minél kevesebb bánatot okozzon nekik. Mennyire ragaszkodott az élethez! Szegény. Túl akarta élni a halálát. Ö, hát kívánhattam mást neki?! — zokogja befelé folyó könnyekkel. Éppen, mert annyira szerettem. Csak a halál... Jaj, megfulladok. Elzsibbadt a fejem, jaj, mindjárt elvesztem az eszméletem! Felugrik az ágyból, kinyitja az ablakot meg a fülke ajtaját, majd a szemközti folyosóablakot is. Borogatást akar rakni a tarkójára, de a mosdóban nem folyik a víz, ahogyan hazafelé menet se folyt. Mélyen kihajol a folyosóablakon, hogy némileg felüdüljön, és helyreálljon a vérkeringése. Később fel-alá sétál a folyosón, és megkísérli elterelni a gondolatait. De hát mire és kire gondolhatna most? A faluja nem180