Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

Átnyúl a másik hónalja alá. Itt is! Teremtőm! Gondosan áttapintja még egyszer, és nemsokára megnyugszik: hiszen ez csak egy ín vége. De megijedtem! Istenem, mért kell az embernek folyton bizonytalanságban, szorongások és rettegések között élnie?! — gondolja elgyengülten. Ha semmit se találtam, akkor miért fáj mégis a mellem, nocsak, nincs itt a menstruációm ideje? Megnézi a naptárt. Hát persze, holnapután. Vagy kiújult megint az emlőoisztám. Holnap elmegyek, megvizsgáltatom magam. Aztán hanyatt fékszik az ágyon, s a biztonság kedvéért még kinyújtott, összetartott ujjakkal .figyelmesen áttapintja az emlő minden részét. Az anyu mellében is így bukkantam rá a csomóra, villan át rajta, s akkortájt ő is csak szurkálást érzett. De hiába mondtam annak a vén süketnek otthon, hogy írja ki anyát R.-be, szűrővizsgálatra, azt felelte, hogy ő nem érez ott semmit, minden asszonynak szurkál néha a mellében. Meg azok a begyepesedett specialisták az r.-l kórházban! Még azt merték állítani, hogy több mint valószínű valami jelentéktelen jóindulatú daganat. így hazaküldeni a beteget, anélkül, hogy megröntgeneznék, alapos szűrővizsgálatnak vetnék alá?! Istenem, ha akkor megoperálták volna! Felkel az ágyról, mert a földszintről a nevét kiabálja a háziasszonya. — iNelli'ke! Halló, Nelli! Odasiet az ajtóhoz, és keskeny résnyire nyitja. — Tessék. — Nellike, nem csuktad be a nagykaput! — Elnézést, Aranka néni, de biztosan tudom, hogy becsuktam. Talán a gyerekek megint kinyitották. — Te jöttél haza utolsónak! Hogy pukkadnál meg, te Midasz-tfülű vén varangyos béka, gondolja felindultan, majd elpityeredve, ha még most is piszkálódnod kell. Egyszer: „Nelli, nyitva hagytad a postaszekrényt!" — holott valószínűbb, hogy ő hagyta nyitva. Máskor: „Nelli, ne porozd össze a lép170