Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

csőt, ha viszed fel a szenet!" — holott a szakácsnője hullatta el a szénport, hisz mindenre nem ügyelhet szegény. Másoknak, akik annyit dolgoztak életükben, már ötvenéves korúkban el kell pusztulniuk, 'az ilyenek meg, akik folyton csak kellemetlenkedni tudnak, s akik, mint a mihaszna herék átüdülték az egész életüket, nyolcvankét éves korukban is tovább élvezhetik az életet. Elég keményen bevágja az 'ajtót, és felöltözik. Olyan a feje, mint a méhkas. Gondolatai nyugtalanul rajzanak az agyában. Ismét belehasít tudatába az iménti gyötrő sóhaj: ,,Ö, ha akkor megoperálták volna!" Ha akkor megoperálják, tegnap nem kellett volna haldokolva, rettentő kínok közt otthagynia a nővére kétszobakonyhás lakásában, s nem kellene a mielőbbi halálát kívánnia, hogy már ne szenvedjen tovább. Körbe keringő gondolatai felröppennek, és messze, csaknem ötszáz kilométernyire ereszkednek le az r.-i kórház kapujában. Hodályszerű, nagy kórterem, benne huszonhat karcinómás nő, egy kisebb kórterem tizenkét daganatos férfival, egy háromszor-négy méteres étkezőfülke, egy rendelő, egy főorvos, két kezelőorvos, két nővér — ennyi az osztály. És kibírhatatlan, átható bűz. Anyja azt mondja, hogy hetenként csak egyszer takarítják a szobákat, mert annyira szerződtették a takarítónőt. Ha közben valamelyik beteg lehányja a padlót, a hányadák néha másnap is ott marad, ha csak valamelyik új páciens fel nem törli. Csupán akkor nyitják rájuk az ajtót, ha az ételt hozzák, vagy néha a gyógyszert; ha kiabálnak, hogy valaki haldoklik, be se mennek. Csak a holttestet viszi el, jó idő múlva, a sebészetről kölcsönzött két köpcös ápoló. De nem is ez a borzalmas, hanem az az egykedvű párbeszéd, amely a tetem eltakarítása után zajlik le a súlyos állapotúak között: 171