Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Ballada egy régi nyárról

maradt ne'künk is elég. Anyám jobbról a tehénhez ült, megmosta langyos vízzel a tőgyét, és kifejte a maradékot. Míg fejt, én egy barna köcsöggel a kezemben váraIkoztam a vályúnál, vagy ügyeltem, hogy a Hímes a farlkával bele ne csapjon a sajtárba, és hallgattam a boldog zenét, a tej kétszólamú, egyenletes surrogását, s lestem, mikor szólít anyám, odatarthatom bögrémet, hogy megteljék habzó, illatos tejjel. Azon a nyáron, május vége óta minden délután kint voltam Hímessel a várhegyen. Rajta kívül csak néhány libacsapat és egy megbéklyózott ló legelt a már eléggé felperzselödött, kopár hegyoldalon. A nyár csöndjét, amely forrón szorongott a sziklatömbök között, csupán a hirtelen támadt ricsajos libaháborúk zavarták meg, de csak rövid időre, mert ostorom egykettőre igazságot teremtett a vetélkedő gúnárok között. Többnyire behúzódtam egy-egy kőtömb alá a hűvösbe, és a másnapi leckémet böngésztem, vagy valamilyen könyvet olvastam. Ha verset tanultam, néha hangosan felmondtam a Hímesnek. Ilyenkor felütötte a fejét, és anélkül, hogy abbahagyta volna a rágást, kis ideig jámbor tekintettel bámult rám, de sokszor a fejét sem emelte föl, hanem csak a szemét meresztette rám, s a fülét hegyezve legelt tovább. így beszélgettünk. Megpróbáltam lekötni magamat valamivel, hogy ne érezzem annyira a magányt, amely időről időre rám telepedett. A Hímes, bármennyire is szerettem, nem tudta elűzni magányomat, melynek mélyén ott lappangott a szomorúság. A szomorúság és a szorongás. Szomorúságomat két forrás táplálta: édesanyám aggasztó búskomorsága és — bár tudtán kívül és akaratlanul — Szekeres tanító úr. Hogy melyik forrás vize volt a keserűbb? Nem tudom. Akkor se tudtam, nem is gondoltam ilyesmire, de mindkettőt nekem kellett innom, és egyszerre. Anyám bús szeme minduntalan apám halotti arcát juttatta eszembe, amint ott fekszik rokonságunk fekete koszorújában a ravatalon. 149