Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Jaku nem hazudott

egyre jobban fáztunk. Arra, hogy bemenjek vele a faluba, gondolni se mertem. Féltem, hogy elveszik tőlem. Egyszer, ahogy a botra támaszkodva merengtem, egy öregasszony lépett elém. — Tudom én, mi a bajod, fiam. De ha már elvetted a lányomat, segítek neked. Ezentúl csak te láthatod olyannak Ilonát, amilyen, mások nem. — Ezzel eltűnt, még azt se mondhattam neki, hogy kedves -mama. Akkor beköltöztünk a faluiba, és az én Ilonám minden évben szült nekem egy gyereket. Dél lett. Jaku eloltotta a cigarettáját, még hallgattak egy darabig, mert a varázslat ott lebegett felettük, nehezen oszlott szét, mint a sűrű hajnali pára. — Hazudsz, Jaku — mondta az öreg kőműves, aki elsőnek zökkent vissza a valóságba. A szintezőt tologatta a falon, s aszerint kopogtatta a téglákat a habarcsban, hogy mit mutat a légbuborék. Leengedte a függőónt, majd felhúzta, és szépen visszatekerte a madzagot a kúp alakú vasra. — Nem hazudok, és félek — tette hozzá egészen halkan, hogy senki se hallotta. — Hazudsz. Nem görbe a falam. A hőség elől az állványok alá menekültek. Meleg volt, 'mint a gőzfürdőben, mert a fal tövében megrekedt a levegő, de itt legalább nem tűztek a gyilkos sugarak. Szilvóriumos üvegek kerültek elő a táskákból. — Igyál, Ja'ku, megérdemled a szép meséért — nyújtották feléje a pálinkát. Ivott, de utána félrehúzódott a többiektől, és ki se bontotta az újságpapírba csomagolt szalonnát. Nyugtalanul tekingetett a falu félé, legszívesebben felugrott volna, hogy hazarohanjon. Mosolyogni ipróbált a kőművesek csipkelődéséin, de csak torz fintorokat vágott. — Aztán mások milyennek látják az asszonyt? — kérdezték. — Nem tudom, nem kérdeztem senkit — mondta, és 140