Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Jaku nem hazudott

előrehajolva a gyalogutat bámulta, amely sárgán 'kígyózott az állványokig. Borzas, mezítlábas kislány futott a dombnak fölfelé, egyenesen feléjük, könnyedén, mint a szellő, alig érintve lábával a forró földet. — Apa! Apa! — kiabált, és szemével a kőművesek közt kutatott. Szép, szív alakú arca volt, aranybarna bőre és pici lába. — Apa! Anya elment! Jaku felugrott, megrázta a gyereket: — Hová? Mikor? — Nem tudom. Reggel ment el. Be se gyújtott, meg se fésült bennünket. Nem mondott semmit, csak belénk rugdalt, amikor utánafutottunk. Vártuk, de nem jött vissza. Éhesek vagyunk. A kőművesek egymásra néztek. — Merre ment? — kérdezte rekedten Jaku. — Arra — válaszolta a gyerek, s az erdő felé mutatott. Mély csönd támadt. Fekete légyrajok búztak el az állványok fölött, a temető felé röpültek nyugtalan frimbálózással, néha egészen közel ereszkedve a földhöz, mintha keresnének valamit. Jaku, a napszámos cigány mozdulatlanul ült, s egyre az erdőn túl, a legelők felé nézett. A kőművesek csendben, hogy ne zavarják, visszamentek az állványokra, fel a hőségbe, amely most, hogy tudták, Jaku nem mesél többé, elviselhetetlennek tűnt fel.