Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Jaku nem hazudott

JAKU NEM HAZUDOTT A (kőművesek lassan nékivetkőztek a melegben. Ledobták kopott, foltozott munkásingüket, megoldották a bakancsfűzőt, de a mészfoltos nadrágot magukon hagyták. Csak a napszámosok vetkőztek le egészen, egy púpos, görbe lábú és egy hosszú, cingár cigánylegény. Fehéren szikrázott a habarcs, a sárga homokkupacok a folyómederről beszé'ltek pergő nyelvvel a feltört, szikkadt földnek. Elhagyott, élettelen terpeszkedésben téglarakások várták, hogy néhány méterrel odébb vándoroljanak a lassan növekedő f alakba. Csend volt a domboldalban, messze a falutól, ahol az istálló épült. Délidé közeledett. Forró áraimlatok hömpölyögtek le az égből, végiggörögtek a domb oldalán, kékre égetve a fűszálakat. A domb tetején, kerek kis akácosban, a messzi falu temetője hallgatott, alatta a régi istálló fekete falai lobogtak. Néha sűrű rajokban legyek tódultak ki az ablakaiból. Süvöltve, zümmögve borították el a kőműveseket, akik káromkodva csapkodtak, és vízzel öntözték egymást. Jaku, a púpos napszámos, nem bírta tovább. Messzire dobta a lapátot, hogy megcsendült a föld, mint az üveg, és leheveredett egy téglarakás árnyékába. Kifújta magát, fűszálat dugott a szájába, és elömlött rajta a henyélés boldogsága. Nézte a napot, amely egyre magasabbra hágott, és nézte János apót, az öreg kőművest, aki magasan a fal felett hajladozott. Kiszikkadt, inas teste észre se vette a forróságot, hatalmas tenyere repedéseiben elbújhattak volna a hangyák. Gyengülő szemét, amelynek kékjét már kifakította az ég és a szál, mintha állandóan lehunyva tartotta volna. — Görbe a fal, János apó — kiáltott fel hozzá, de János apó, mint aki nem hallotta, továibb veregette a téglák piros hasát. 136