Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Fejírírem

Az én Hófehérkém, az én hét törpém mind így haltak meg bennem. Egy-egy palóc á-t mondtak utoljára, hogy aztán eltűnjenek hosszú időre. Most feltámadtak, rozsdás hangszálaikat nyikorgatják. Visszajöttek a piros szemű békák, ott slattyognák bebocsátásért könyörögve az ajtónk előtt. Visszajöttek a suhogó, siető záporok, a libalegelők, az iszapszagú vizek. Távolról sokhangú gyerek-lárma kél, de nem jön közel, nem jön feljebb bennem, hogy közéje nyúlva megfogjam azt az egyetlen gyöngécskét, saját elfelejtett, egykori hangomat. Torkomban felbugyboréko'l egy dalocska: „Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak ..." Anyám abbahagyja szirmai hullaitását. Nem néz rám, mintha attól félne, hogy a pillantásától elnémulok, torkomban összecsukódik a madár szárnya, s nem röpül elő többé az idők végezetéig. Már nem dalolok. A madár, boldogan, hogy hosszú rabságából megszabadult, melegen a számra fészkel, oda, ahol egykor kikelt, sokáig vidáman csattogott, majd hirtelen eltűnt. Most újraéledt. Most minden újraéled. A fájdalom is mocorog bennem, hosszú órák óta először, itthon. Arcomon kétoldalt könnyek folynak. Anyám elfordult. Ritkán látunk egymás szemében könynyet, ilyenkor tisztelettel elfordulunk. Aztán mégis felém néz. Az írógépemen babrálgat. — Azt hittem, te már nem is tudod kimondani úgy a szót, ahogy mi. Az írógép idegen bútordarab a konyhánkban. Azt nézem, hogy nem borítja-e fel maga körül a kedves hangulatot, de mintha az asztalból nőtt volna ki, akárcsak a kenyér, mellette a késsel. Ez talán még az a kenyér, amit először tett apám az anyám elé, rág volt ifjúságuk korában, s azóta soha ki nem száradva, soha nem fogyva ott domborodik barnán, biztosan. — Nem lehet azt elfelejteni, anya. — Mit fogsz írni? — Még nem tudom, de most sokáig itthon maradok. 131 12*