Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Fejírírem

Anyám ezt az utóbbit nem hiszi, csak legyint. Félve kerülget, nem tudja, hogyan közelítsen vigasztaló szavaival. Nem ismeri még fájdalmam mélységét, csak sejti, hogy valami eszeveszett örvény magába szippantott belőlem minden nevetést, és lesodorja a sötét aljra, ha van egyáltalán alj. — Nem kell a felejtést erőltetni, lányom. Elmúlik minden magától. Egyszer, még apád előtt, én is megittam a lúgot, és kiért, mit gondolsz? — És megmondja. S erőlteti, hogy hűen ábrázolja akkori nyomorúságos állapotát, de érzem, hogy idegen már tőle. — Itt, velünk ellehetsz, míg meg nem gyógyulsz. Majd ha nevetni tudsz, majd akkor visszamehetsz. Ingatom a fejem. Nem, én soha nem gyógyulok meg többé. Itt temessenek el, itthon. Bejön az apám. Abbahagyta a fűrészbak ríkatását. Jót nevet, ahogy meglát hasamon a macskával. Ö hozta nekem, nagy gonddal választotta. Esténként, lefekvés előtt körbejárja érte az udvarokat, hangosan hívja a „gyerek cicáját". Anyám rászól, hogy ne nevessen. Ettől hirtelen megáll félúton a nevetésben, először a hangját veszi le, aztán összezárja nyitva maradt száját. Leül a rádió elé, s a néma készülékből próbálja megtudni, mi történt. Engem itthon, hazajöttömkor vidámnak, röpködőnek szökött meg, anyámat velem kacarászómak. Sötéten néz maga elé, lelkében már forr a bosszú, csak azt nem tudja, hová, milyen irányba, kire zúdítsa rettenetes haragját. — Beteg, azért jött haza, meggyógyulni — áll elébe az anyám. Megfogja a kezét, lehajlik hozzá, egy vonalba kerül a szájuk. — Mi lelt, lányom? — kérdi aztán olyan aggódva, hogy megsajnálom. Anyám válaszolt helyettem. Zavartan, még el is pirul, úgy mondja ki talán először, apám előtt a szót. Eltart egy darabig, míg apám megérti, miről van szó. S mintha múmiát csodálna, úgy áll fölém. 132