Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Égig érő tánc

nod, vagy egy harmadik úton menni, de nem volt, csak két út. Az együk, ahol a többiek voltak, a másik, ahol apádé'k haladtak. Visszatértél. Nem vártak rád, csendesen mentek, egymástól is idegenül, de visszataláltál, vezettek nagyanyád gyűlöletvirágai. Apád arcán gondolkodtál. Színt kerestél a szemének. Még nem láttál börtönből szabadulót. Felizzott előtted a homloka. Középen, a szemöldöke fölött, kis kerek folt. Nem! Egyszerre rándultatok meg nagyanyáddal. A domb mögött a napvirág összecsukta tölcsérét. Előbújt az erdőből az este, s elindult a falu felé. Sebesen jött, tüntetően felétek tartott. Kis, röpködő homokszínű madarat kergetett maga előtt. Udvarotokba szállt, s ott röpdösött előttetek apád homlokának életre kelt foltja. Feléje kaptál, súro-lta a kezed, égetett. Csontjaidban felébredt a tűz. Kaputok előtt, a sötétben, ólálkodó léptek surrogtak, szempárok világították. Foszforeszkáló, prédát leső szempárok. A falu gyűlölete. Figyelmeztetni jöttek. A falu nem oldozta fel apádat. Halálra ítélte, s végrehajtja az ítéletet. Csak ezt jöttek jelezni. S ti tudtátok, hogy a kerítés alatt sötét árnyak hasalnak. Nagyanyádra néztél. Miért nem szabadítja rájuk a homokszínű virágokat? Miért nem hullámzik a kert, s dobja át magát a kerítésen, hogy betemesse, elsöpörje a lapuló árnyakat? Anyád nagy, fehér arca mögé húzódva figyelt. Fáradt volt, s hamar aibba is hagyta a gondolkodást. Lerúgta lábáról a bakancsot, az apádét, az egyiknek a talpa leszakadt. Mezítláb szebb volt, mint bakancsban. A lába is nagy volt és fehér. Lassan ébredt fel, mint mindig. Ö értette meg utoljára, hogy apádat lecsukták. Akkor kiugrott az arca mögül, a sarokba menekülve néztétek, ahogy őrületében széttörte darabokra a konyhát, utoljára apád fényképét szakította ki a kis keretből. Ügy kellett lefogni. Utána mintha meghalt volna, elnyúlt 1,27