Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Égig érő tánc

a díványon, nagyanyád zöld pokrócot terített rá. Hetekig egy szót sem szólt. Nagyanyádat félholtra verték a gyűlölködő parasztok, amikor fát hozott a vállán az erdőről. Utolsó fogát ott köpte bele a hóba, s ti két nap vacogtatok a hideg házban. A jégvirágok benőtték az ablakot, leléptek a konyhaföldre, s elindultak felétek. Amikor elérték az asztalt, anyád fogta a fejszét, apád kabátját. Mindennap behúzott egy szálfát az erdőről. Nagy fehér arca alól ijedten húzódtak el a falusiak. Apádról nem beszélt, s mintha sohasem lett volna, úgy élt tovább. Viselte a ruháit, de közben nem gondolt rá. Még mindig nem ébredt fel. Csend volt körülötte. Benned tűz égett, nagyanyád beleolvadt az udvar sötétjébe, a kerítés alatt lapultak az árnyak, s valahol apád közeledett. Anyád úgy állt a küszöbön, mintha két combját tengerhullámok csapkodták volna. Csípeje körül a láthatárról éppen lecsúszott a nap, s két kitárt tenyerén elindultak a búzamezők vissza, a szíve felé. A tüzet figyelted magadban. Ügy borultál föléje, mint egy barlang. Fölötted feljött a hold, s arcuk nőtt az árnyaknak. Kínos volt, ahogy megpróbált beleavatkozni a maga jámbor képével az eseményekbe. Ügyetlenül csetlett-botlott, felétek nyilazta sugarait, de folyton mellétek talált. Visszahúzódott, s szomorúan szorongatta egy kutya torkát. Egyszer csak felhangzottak apád léptei. Amikor elvitték, rabkocsin szállították. Hogy üvöltöztek akkor ezek a farkasok, összefogózkodva körültáncolták az udvarotokat, házatokat, kerteteket. Az egész falu táncolt, porzott lábúik alatt a hó. Most gyalog jött, a farkasok némán lapultak. Csak a szemük foszforeszkált. Nem tudtál kiáltani, egyet, egyetlenegy nagyot akartál kiáltani, hogy anyád felébredjen, és nagy, fehér lábán lehozza fehér arcát a kapuba. De ő örökre elbújt az arca mögé. 128