Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Égig érő tánc

ték az útra. Azon a helyen néha bőgve kidőlt a csordából egy tehén. Egyszer (kést fogtál, berohantál közé j ilk, jobbra-balra kaszaboltál, hullották a Virágfejek. Mögötted már bogárraj zümmögött, érezted, hogy vonulnák az éggel, szorosan a nyomodban. Nem is nézted, hová suhintasz, megőrültél. S akkor a kés hirtelen megállt valamiben. Nagyanyád ült előtted, csendesen nézte, hogy szivárog belőle a vér. Ät akartál rajta lépni, hogy továbbrohanj, de letérdepeltél, s betemetted a tócsát. Mint aki ártatlanul játszadozik, sokáig paskolgattad a kis halmot. Azóta benned él a hant a tetejébe szúrt késsel. Ha kihúznád, felbuzogna belőle a vér, mint egy sebből, s amerre mennél, kipattannának mögötted a gyűlölet virágai. Apád szűkszavú levelet írt a börtönből: „Hazaengedtek. A gyerekeket öltöztesd ki szépen. A nagyobbik lánynak fond be a haját, anyám. Fiad." A nagyobbik lány te voltál. Apád, nagyanyád furcsa, idegen szerelme. Magukkal vittek félholt útjaikon. Ha elfáradtál, beledobtak az első tűztóba, amely ott fakadt, ahová néztek. A tóban forró hamu hullámzott, izzó, idegen virágok égtek a partján. A csontod egyre keményebbre égett. Néha megszöktél tőlük arrafelé, ahol emberek nyüzsögtek. Anyád nagy fehér arcáért reszkettél. Nyakába kapaszkodni, s korntya alatt az illatos melegbe fúrni az orrod. Halk torokhangon döngicsélni, mint a húgod. Sírni, nevetni, elvágódni. Keményre égett csontod helyett valami puha hajlékonyat kívántál, hogy összecsavarodhass, mind a kígyó, homlokod elrejthesd a fűben. Szerettél volna azok közé menni, akik homlokukat leszeghették a felhők elől. De amikor észrevettek, hirtelen megfagytak, lehunyt szemmel elnyúlták a földön. Anyád nyaka üveghői volt, lecsúszott rajta a karod, húgod elnyílt száján nem jött ki hang. Jó lett volna sír126