Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: A gonosz asszony hagyatéka

kor kisurrant a templomból, mint a tolvaj. Ettől a naptól fogva nagyon sokat szenvedtem, de vergődéseimről senkinek sem mertem szólni. Néha belém hasított, hogy mit akar tőlem a gonosz asszony. Irgalmat, megváltást, s valahol a bensőmben megszólalt egy hang, és éreztem, hogy akármennyire félek is, megváltom bűneitől, mert a hang parancsolja. Egyre erősödött, egyre közelebbről hallottam. Vártam, félve és vágyakozva. Elmúlt a nyár, ősz lett. A faluban esténként tüzek villogtak az udvarok mélyén. Az asszonyok rézüstökben lekvárt főztek. A lángok megvilágították arcukat, izmos karjukat, ahogy átfonták egymás vállát, s lelkük mélyéről felszálló ősi ritmusokat dúdoltak nagyon halkan. Az ég közel hajolt a földhöz, s együtt ringatóztak a dallamra, sírták, és egybefolyt könnyük reggelre fehérre fagyott a füvön. A nappali fény kemény volt, rideg, mintha szégyellte volna az éjszakákat. Bennem is elnémult a hang. Azt hittem, beteges képzelődés volt az egész, amikor az utolsó lekvárfőző estén újra meghallottam. Nagyon (közelről szólt, s nagyon sürgetett. Másnap elindultam a gonosz asszonyhoz, a kertek alatt, hogy senki ne lásson. Ott találtam a kert végében az öt szilvafa alatt. Haldoklott, s engem várt. Arcára sápadt fény hullt, nem féltem tőle többet. Olyan volt, mint egy nagyon szegény ember, ákinek még utódra sem tellett, hogy lefogja a szemét. Az én kezemben hűlt iki a keze, s úgy éreztem, hogy felettem a szilvafák lángba borulnak, és messzire világítanák.