Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Lujza utca három

Margit néni szabályszerűen bemutatott bennünket egymásnak. — Az új kisasszony! Vrsovská ágyában fog aludni, ha Fáni meghal! De Imró bácsi nem figyelt ránk, már elfeledkezett rólam, maga elé meredt, s az arca és a szeme olyan volt, mintha békés napnyugtába nézne. Az abla»k felé tekintettem, de kint már besötétedett. Margit vacsorát főzött, sokat bajlódott a tűzzel, mindenféle hulladékot égetett, csak nagy nehezen tudta megfőzni a rántott levest. Már napok óta nem volt fájuk, s ha engem nem vet hozzájuk a sors, még csak reményük sem lett volna rá, hogy az elkövetkezendő napokban szereznek. Kevés nyugdíjat kaptak, később sokat csodálkoztam, ho'gy egyáltalán élnek. Engem is kínáltak, borzasztó volt elfogadni, de visszautasítani nem mertem. Halkan Imádkozva ettem. Lujza nem ült közénk, csak a sezlonja sarkáról villogtatta felénk a szemét. Néha elkaptam a tekintetét. Tele volt gyűlölettel, tehetetlen haraggal. Vacsora után a nevetséges vízcsap alatt hideg vízben elmosogattuk a tányérokat. Ugyanott mosakodtunk és mostunk is. Már aki megtette ezt. Mert Lujza soha nem mosakodott, Imró bácsi pedig csak vasárnap délben, de lavórból, széken ülve. Ilyenkor vigyázni kellett rá, mert a tenyerébe merve „elvetette" a vizet. Gyakran hitte azt, hogy otthon van a falujában, és hol vetett, hol aratott. Néha teheneket legeltetett, s ilyenkor hangosan kiabált ránk, hogy térítsük vissza a pirostarkát. Egy pirostarka tehén régen félholtra taposta, árkonbokron át húzta maga után a láncára csavarodva. Azóta nyomorék. Margit megnézte az órát, és kitett az asztalra egy liter bort. Rossz volt, savanyú, de ittuk, Sok nógatás után Lujza is közénk ült. A második pohár után már aprókat si'kkantva nevetgélt. Imró bácsit is megmozgatta a bor, hirtelen elkiáltotta magát: kisasszonyka! 109