Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)
Kovács Magda: Lujza utca három
Margitot az már nem érdekelte. Összehajtogatta a pénzt, és rám kacsintott. Bevezetett a konyhába. Mély sötétség fogadott. Áporodott, füstszagú levegő. Egy ágy előtt gyertya lobogott. A tárgyak lelke kifolyt kopott oldalukon, s a mennyezeten csoportosulva előre-hátra hajladozva valami furcsa, fenyegető táncot lejtették. Az ágyban Lujza egykori barátnője haldoklott. Már napok óta várták a halálát, s Margit végtelenül felháborodott, amikor észrevette, hogy még mindig él. Nyávogásszerü, kifejezéstelen jelzéseket küldözgetett a dunyha alól. Elnézést kérve fordult felém. — Nem húzza már sokáig, legfeljebb éjfélig. Éjféltájban halnak meg az ilyenek. Akkor majd kivisszük a mosókonyhába. Addig kénytelen kibírni valahogy. De majd mi is virrasztunk. Azt hittem, összeesek. Eladták egy haldokló öregaszszony ágyát. Biztos voltaim benne, inkább vállalok bármit, mint egy friss hulila ágyát. Fogtam a táskámat, és zavartan néztem Margitot. Neki a szeme sem rebbent. — Kár butáskodnia. Igazán kibírhatná azt a pár órát! — És láttam az arcán, hogy esze ágában sincs visszaadni a pénzemet. Megadóan leültem egy székre, s hallgattam a halálhörgést. Margit felkattintotta a villanyt, s tetszelegve szemlélgetett. Később is gyakran rajtakaptam, hogy néz rám, és nevet a szeme. Soha nem mondta meg, mit gondol rólam, de ha velem volt, mindig úgy éreztem, hogy szeret. Bement a szobába, s egy kis idő múlva Imró bácsival tért vissza. Az öregember, mint hosszú fogság után a madár, összevissza csapkodott maga körüil, kezétlábát emelgette anélkül, hogy előrehaladt volna. Ősz haja az égnek állt, és kék szemmel nevetett rám. Imró bácsi szenilis volt, csak néha gondolkodott, de akkor megállás nélkül ismételte ugyanazt a szót, nagy ritkán egy egész mondatot is. 108