Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Lujza utca három

katlanul erősek voltak, hozzászorítottak bennünket a falhoz. Meg sem bírtam mozdulni, nehezem lélegeztem. A villanyfény elhomályosult, úgy láttuk egymást, mintha akváriumban ülnénk. Valami nehéz, sűrű közeg lebegett közöttünk. Margit rózsaszínűn derengett, mint egy pöttöm harmatcsepp. Az volt az érzésem, hogy a tenyeremen tartom, s elég egy mozdulat, hogy elpusztítsam. Nem értettem Lujzát. Margit ártatlan, vidám szemmel hunyorgott rám. Megfordult, betette az ajtót, s egy szőrzsákkal csapkodva megpróbálta szétkergetni a nehéz illatot. — A nagyságos asszony nem küldött ide senkit. Találkoztam vele délután. Mint mikor a madarak pityegnek elalvás előtt, melegen egymás tollába turkálva, olyan volt a hangja. Szó nélkül akartam elmenni mellette, fájt, hogy ilyen könnyed és tiszta. Megállított. — Van pénze? — Nem sok, talán kétszáz 'korona. — Körözik? — Nem, dehogyis. Rendes lány vagyok, csak nincs lakásom. Nemrég vagyok a városban, és nincs itt senkim. — Adjon százötven 'koronát, maradhat. Ezzel a vén hülyével meg ne törődjön! — és Lujza felé bökött. — De Margit — nyöszörögte a vénasszony, s nyomorék tomporát hízelgően riszálta. — A lakás az én nevemen van, ne felejtse el, Margit, nekem jár a pénz. A lakás valóban Lujza nénié volt, Margit csak albérletben lakott nála, a szobában, Imró bácsival. — Menjen, amíg jókedvem van! — rúgott feléje Margit. — A 'krisztusát! A patkányt pedig azonnal tüntesse el! Hányszor mondtam már, hogy ne rejtegessen dögöket a házban. — Meglátja — mondta sötétem —, hogy elvitetem az öregházba. Lujza siránkozva csavarta a dögöt a szőrzsákba, csak kint az udvarom mert hangosan panaszra fakadni, de 107