Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Irodalmi hagyatéka. Nyomtatásban megjelent tanulmányai

Majd megdöbbentő csendet öltenek, Üres templomként, völgye, halmai ; Mi rebben, suttog néha rejtekén, Holott hangosan szólni nem merek? Talán láthatlan leskődnek felém, Lombok megöl az erdő szellemek? Hallgatom a bokron a madarat, Midőn dalolván, búsul vagy szeret: Amely mosolygó völgyeken halad, Merengve nézem a futó eret; Itt nyilnak a virágok ezrei, Kik illatozva partját ellepik, Itt szokták életök átenyelgeni : Kék s aranyszínű, fátyolkék lepkék. Eltekintek a sugár fenyveken, A kis mohon, kit a vén szirt növel : S magam mindig boldognak érezem, A fenséges természethez közel. Ugyanez a nagy, szinte beolvadó természetszeretet jellemzi Hviezdoslav költeményeit is. — Találóan mondja róla a forditó : „Szülőföldjének természeti szépségei, az égbenyúló hegyek, melyeknek lejtőit őserdők borítják, a szük völgyek, melyekbe nyájasan tekint be a nap, az innen is, onnan is csörgedező csermelyek, az ágról-ágra röppenő madárkák, kimondhatatlan gyönyörűséggel töltik el lelkét. Ha ráborul a bánat árnyéka, ha megvérzik az élet csalódásai, ide menekül : itt megnyugszik, felfrissül, uj életkedv költözik beléje. A Tátra fensége, az erdő áhitatos csöndje új meg új hangokat csal ki lantjáról, pazar gazdasággal himezi képzeletét, virággal, amelyben szinte duskálódik." Hviezdoslavnak éppen úgy, mint Tompának mesél az erdő, panaszkodik a tovafutó kis csermely, megérzi a tavaszi szellő szerelmi csókját, megborzong a sivitó 55