Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Irodalmi hagyatéka. Nyomtatásban megjelent tanulmányai

ségei, elmét megvilágító, lelket felemelő, szivet nemesitő, akaratot megszentelő szavai mélyen vésődtek a lelkébe s csak erősítették, izmosabbá tették hitét." Egész életében rajongva szerette a természetet, melyről maga mondja : „Szent természet! dajkálkodó anyám! Szeretlek én kimondhatatlanul ! Gyönyör s megnyugvás lelke száll reám, Lombod, virágod, ha sarjad, ha hull. Tanulni hozzád : megjövök Édes kincsekkel mint a fürge méh, Megkönnyebbülök karjaid között, Ha szivem bú, szemem köny terhelé." S vájjon hol támadhatna fel maradandóbban, élénkebben a hit, mint a természet ölén? Ott, ahol annyiszor bámulhatja az ember a Teremtő mindenható erejét, bölcseségét, szeretetét? Ott, ahol a viharban zugó rengeteg, a bokorban csattogó madár, a mosolygó völgy, a futó ér, a szines virágok ezrei, az aranyszínű lepkék, a csillámló harmat, mind-mind a Teremtő nagy keze alkotásait hirdetik, dicsőitik. S végül: Tompa sokat, igen sokat szenvedett, csalódott. Nem említve a kinos éveket, amikor nélkülözött, nem említve szerelmi csalódásait, mennyit szenvedett, mikor a haza „gyászos temető lett, amikor Világosnál oly sok, sőt minden elveszett, amikor oldott kéveként széthullott nemzetünk". Mennyit szenvedett, mily égő seb borította szivét, amikor elvesztette kis fiacskáját, akit oly rajongva szeretett, akihez oly sok szép reményt fűzött. S mennyit küzködött, vergődött testi kínjaival, betegségével. Sokáig betegeskedett, vértolulásai voltak, szeme minden percben elfátyolosodott, nem látott, nem dolgozhatott, rendkívüli kínok gyötörték, iszonyú hátfájás, folytonos szívdobogás. Hasztalan járta az orvo44