Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Emlékezések

glóriás, de kenyerét vesztett tanárával... Egyedül Istené a dicsőség ... Wallentínyi Samu keserves sírásra fakadt és mi áldva ölelgettük, biztatgattuk. Az összeomlás után nem távozott a neki oly drága sárosi talajról. A magyar géniusz apostola az ősi kollégiumban a magyar helyett a szlovák nyelvet és irodalmat tanitja. Azt hiszem, ez nála nemcsak kenyérkérdés volt. Életének ezen fénytelen, reménytelen záró fejezete egy rémes sikoly, egy segitségkiáltás a magyarsághoz, szlováksághoz egyaránt, hogy találjanak végre egymásra a kulturában, az ezer év tiszteletében és kultuszában és érezzék magukat továbbra is testvéreknek. Vájjon hányai hallották e segélykérést s hányan értik meg közülünk? Sötét, csapásoktól és betegségektől kisért volt a nemes nagy léleknek a késő délutánja. A katedra és a sárosi föld szeretete, meg a tanítványaival való büszkélkedés kisérte el szanatóriumi ágyon a halál percéhez. Utolsó novellájában, melyet betegágyáról irt a „Prágai Magyar Hírlapnak", a Styx vizét emlegeti és belenyugszik a közeli elmúlásba. Minden sora forró sugárzása ennek a folyton lángoló, emésztődő léleknek. Tavaly egy nyári hajnalt Bártfára menet Eperjesen töltöttem. — Már alig pirkadt s már végig zarándokoltam a diákélet emlékhelyeit, hiszen ennél szebb időtöltésem nem lehetett. Ismerőseimet is felkerestem a temetőben. A felkelő nap rózsás sugarai Wallentínyi kis szobájának ablakai alatt találtak. Mezei virágokat tettem az ablakába s egy búzavirággal halkan, hogy föl ne ébredjen megkopogtattam az ablakot. A napsugár is ugyanezt tette. S mintha a tenyeremben a szivem lüktetett volna. Gondolatban ott álltunk a sirja szélén. És ez a sir édes szüleink sirja mellett immár a harmadik, mely a multat, a szép, drága multat magába temette. 28